Debrecen, Krúdy Vendéglő, 2012. január 29., vasárnap 13:00

A májgombóclevesen már túl vagyok. A szomszéd asztalnál születésnapot ünnepelnek, a hangszórókból Halász Judit nélkülözhetetlen száma szól. A puhán párnázott széken sajgó fenékkel várom a harcsapaprikásomat sztrapacskával. Micsoda különbség ... tegnap ilyenkor még havat ettem ... de erről majd később.

Mátrafüred, 30 órával előbb

A gyöngyösi Hanák Kolos Túraegyesület 2012-es Téli Mátra teljesítménytúrája előtti koreográfia a szokásos: péntek esti tésztaparti, korai fekvés, rossz alvás - már dolgozik az adrenalin. Forgolódás közben ezredszer is felidézem a Mátra-térképet: indulás a zöld kereszten, a konferenciateremtől a zöld sávon Lajosházáig... Hajnaltájt aztán bealszom, mély álmomból a telefonom ébreszt negyed ötkor.
Öt órakor már Laci barátomat veszem fel Debrecenben. Mint barátok, kollégák, volt gimnáziumi osztálytársak bőven van miről beszélgessünk, észrevétlenül faljuk az M3 kilométereit. A volánnál meg is reggelizek, mindhárom szendvicsemet elpusztítom. Az elsőbálozós Lacinak pár teljesítménytúrás trükköt elárulok: legyen nálunk saját toll a regisztrációhoz, előbb iszunk, pisilünk, csak aztán rajtolunk, Lajosházáig megnyomjuk, stb. Azt is megbeszéljük, hogy az egyetlen hátizsákot felváltva fogjuk vinni. Ez a tévedés később majdnem végzetesnek bizonyul...
Már majdnem teljesen világos van. A füredi aszfalton tempós gyaloglással melegítünk. Az erdőbe beérve eleinte  még lejt is az út, ilyenkor belekocogunk - amennyire a bakancs engedi. Még mindenki vidáman beszélget, Lajosházára lazán az ajánlott részidőn belül be fogunk érni. Az "L" és az "XL" táv két kasztja már itt elkülönül: a kamáslis bakancsos túrázókat csendben kerülgetik a félcipős futók. Konfliktusnak nyoma sincs, bár az út is elég széles és itt még a hóréteg is vékony.
Lajosházán (6,4 km) pecsételtetünk, a részidőmet szándékosan nem nézem meg. Nem stresszelem magam az idővel, életem első XL távján a biztonságos beérés a cél. A túrakabátom gigantikus zsebeiben rend van, a bal oldaliból még futókesztyűben is könnyű előkaparni az ellenőrző füzetet. Még jó, hogy nincs nálam hátizsák ... dehogyis nincs, Laci már nyújtja is, Mátraszentimréig én viszem.
Már a térképemen is feltűnt, hogy az igen sűrű szintvonalakra eleinte merőlegesen fogunk haladni. Magyarra fordítva k... meredek lesz az eleje. 400 méterről kicsit több mint 10 kilométeren 965-re fogunk felmenni. A meredek emelkedőt jól bírjuk, nem is tart sokáig. Az Üstök-főtől az erdészeti úton, a kerítés mellett igazi örömgyaloglás veszi kezdetét. Széles az út, letaposott a hó, az emelkedés is minimális. A vízszintesebb részeken belekocogunk. A piros kereszt jelzés felsőbb részein taktikát váltunk. Megjelenik a mély porhó. Itt szorosan egy pár nyomában lépkedek. Csak az ellenőrző állomáson látom, hogy jóval idősebbek nálunk. A szoros követésnek köszönhetően "preformált" nyomba lépek. Így kevésbé csúszok vissza és a bakancs sem ázik annyira. Itt már szótlanul baktatunk libasorban, csak a túratársak lihegését-szipogását lehet hallani. A monotóniát a Pásztó felé vezető főút keresztezése töri meg. Pár perccel később beérünk Mátraszentimrére (14,5 km).

Laci szól, hogy nagyon elfáradt és lassít a tempón. Együtt jöttünk, együtt megyünk ...  persze ... viszont ilyen túra nem sok van egy évben! Hosszan magyarázom, hogy Galyatető után hosszú lejtő lesz, meg már most is túl vagyunk a harmadán, a szintnek meg a felén, stb. Ekkor ismeretlen férfihang szólal meg mögöttem: "Szerintem lemaradt a barátod!". Talán a kollégának is jól jött a bíztatás:) Végül Laci oldja meg a próblémát a galyatetői emelkedőn, ő ajánlja fel, hogy menjek előre, ő átmegy az "L"-es távra. Hogy könnyítsek a hátizsákján, gyorsan megiszom a háromnegyed literes decathlonos italomat.
Nekilódulok, most nagyon jó erőben érzem magam. Sorra előzöm vissza a túratársakat, még az enyhébb emelkedőket is megfutom. Közben több fotótéma mellett is elrobogok, párat próbáltam is megörökíteni a telefonommal. Észak felé a messzeségben  egy kecses fehér sziget emelkedik ki a páraóceánból. Igen, Ő az: a Magas-Tátra. A hatkutyás szánt és a sífutókat sajnos nem tudtam lencsevégre kapni, pedig főleg az előbbi nem mindennapi látvány volt.
Galyatetőn (18,8 km) pénzért mérik a teát. Veszek kettőt, mindjárt be is dugom a két poharat a hóba, meg fel is hígítom őket egy kis jéggel. Most nincs idő fújkálni. Az országos kék túra jelzésén haladunk a Mátra-nyereg felé. Az út a Csór-hegy lábáig lejt. Szinte végig kocogok. A főút keresztezése után megvan a félút. Kirobbanó formában vagyok, még egy-két futóruhást is sikerül megelőzni. Utolér egy futó, aki udvariasan megköszöni, hogy félrehúzódtam és neki nem kellett a térdig érő hóba belegázolnia. Beszélgetni kezdünk. Engem elsősorban az érdekel, milyen lehet futócipőben a hóban futni. Megtudom, hogy a cipő a túra legelején átázik (eddig nem kellett hozzá nagy fantázia), de onnantól végig langyos vízben tapicskol, ami egyáltalán nem zavaró. A futócipőkról tartó eszmefuttatásnak egy kilométer után az vet véget, hogy nem bírom a lépést tartani a sráccal, elköszönünk.
A Kis-Csór-hegyre felfelé eszembe jut, hogy a rajt előtti három szendvicsen kívül még nem ettem. Nem vagyok éhes, de elhatározom, hogy a Vörösmarty Túristaház messze földön híres erőlevese mellé megeszek egy-két csokit, hogy a Kékest jobban bírjam. Kicsit megszomjaztam, de nemsokára jön a frissítő pont. Az ellenőrző pontnál (24,2 km) már nagyon szomjas vagyok, de itt nincs tea. Még két km az erőlevesig, az út a Mátra-nyeregig masszívan emelkedik.
A 24-es főút keleti oldalán a kígyózó sor balra fordul a piros kereszt jelzésre. Rosszat sejtek, de megyek a tömeggel. A sejtésem pár száz méter után igazolódik be: a Vörösmarty Túristaházhoz lett volna egy minimális kitérő! Nem fordulok vissza, az nagy időveszteség lenne. Most mi a nyavalyát csináljak? Nem vagyok éhes, de nagyon gyötör a szomjúság. Egyedül nekem nincs sem hátizsákom, sem italtartós övtáskám. Hogy lehettem ekkora barom? Egyre nehezebb a sor tempóját tartani, pedig a Pisztrángos-tóig csak a hó nehezíti a terepet. Vágyakozva nézem az út két oldalán a szűz hóleplet...
Elmajszolok egy csonttá fagyott Snickers csokit. Még a maradék nyálat is elvonja a számból. Megint a havat nézem ... meg a hátizsákokat, melyek biztosan tele vannak termoszokkal, meleg teával, vagy legalább vízzel. A vánszorgás közben egyszercsak küszöb felettivé válik az inger: gépiesen húzom le a bal kesztyűmet, és markolok fel egy kis havat. Nem túl nagy élvezet nyalogatni, de legalább pár korty víz lesz belőle. Lehúzom a jobb kesztyűmet is, és újabb adagot markolok fel. Nem merek hátranézni, remélem nem feltűnő, amit csinálok. Biztos vagyok benne, hogy akárkit megszólítok, ad egy pohár folyadékot, de nem szívesen, hiszen senkinek sem végtelen a készlete. Némi megelégedéssel köpöm ki a hó után megmaradó fakérget és tűlevelet.
A Pisztrángos-tónál (29,2 km) kis pihenőt tartok, nyújtok és elmajszolok még egy csontkemény Snickerst.. Tea itt sincs, viszont pár méterrel feljebb ott a Petőfi-forrás. Csak üvegem nincs... Van még egy kísértés: egy pár épp mellém tesz le egy majdnem teli üveg ásványvizet. Megállom, nem kérek belőle,tudom, hogy önerőből meg fogom oldani a nehézséget. A kukából kilógó szeméthalom tetején egy műanyag literes kólásüvegre leszek figyelmes. Minél határozottabban veszem ki, annál kevésbé feltűnő a guberálás. Felbaktatok a forráshoz,amiből éppen csak csordogál a nulla fokos víz. Öt perc is beletelik, mire egy litert összegyűjtök. Mohón nyelem a vizet, ennyire szomjas még életemben nem voltam. Újratöltöm az üveget és nekivágok a Kékesnek. Vajon Laci barátom hol tart? És Csabáék az "M"-es távon?
A Kékesnek szerintem egy titka van: folyamatosan kell felfelé haladni, még akkor is, ha nagyon lassan megyek. Itt megint a szoros követés és a preformált nyomok taktikáját választom. Lassabb vagyok az átlagnál, de sokaknál mégis hamarabb érek fel, mert nem állok meg.

A kékestetői Sas Síháznak (32 km) sajátos hangulata van, ez az egyetlen beltéri ellenőrző állomás. A padlón vastagon áll az olvadékvíz, a kellemes melegben két kondér tea gőzölög. Mennyei! Kellemes tőgymeleg, épp folyamatosan lehet inni. Érzem, ahogy az erő visszatér belém. A pecsételésnél megtudom, hogy negyed három múlt. A szintidőn belüli beérkezés nem lehet kérdés. A célig lejt az út, iramodjunk neki! Az egyik versenybírótól kérek útbaigazítást, aki nyeglén annyit közöl: "gondolom, lefelé". Nagyon köszönöm pajtás, ha nem segítesz, Csonkaország legmagasabb pontjáról felfelé indulok ...
Az első jeges rész rögtön a parkoló után következik. Itt egy lány szerencsétlenkedik a sziklák között, páran fentről nézik. Egy határozott mozdulattal elcsúszkálok mellette. Az egyik önjelölt versenybíró utánam is szól, hogy illett volna megvárjam, míg szabaddá válik az út. Illett volna ... viszont reggel hét óra óta talpon vagyok és NEM fogok időt veszíteni mások nyilvánvaló bénázása miatt. Más kérdés az a két jeges szakasz, ahol kötél segítségével lehet elmenni. Itt természetesen beálltam a sorba és segítettem a többieknek is.
Lazán kocogok, előzgetem a sort. Egy baráti társaság hátsó tagja el is kurjantja magát, hogy "futó balról!", ami nem kis büszkeséggel tölt el. Köszönöm szépen. Egy piros kabátos ember előzése után aztán megszűnik a tapadás és a diadalmenet is: egy hatalmas repülés után egy klasszikus seggreeséssel érkezem. A farokcsontom iszonyúan fáj ... pár másodpercig is eltart, mire felállok. A piros kabátos ember előzékenyen megkérdezi, hogy minden rendben van-e. Rendben hát, csak a s..ggem sajog.
A piros kabátossal beszélgetni kezdünk. Tiponucz Tibinek hívják és Nagyváradról jött. Épp a múlt szombaton voltunk ott várost nézni. Ő az Erdélyi Kárpát Egyesület nagyváradi elnöke! Mint Erdély-rajongók, van mit megbeszéljünk egymással, így az idő is gyorsabban telik. Észre sem vesszük, és már a szanatórium utáni szurdoknál járunk a jeges-köteles részen. Páran lecsúsznak a szurdokba, én a tavalyi tapasztalataim alapján nem próbálom meg, egy ág majdnem felnyársalta a férfiasságomat.
A második köteles lejtő után a Gyökeres-forrásnál (36,2 km) Tibi kitűzi a célt: 9 órán belül be kell érkezzünk! Nekiiramodunk, előzgetjük a sort. Már majdnem Füred határában vagyunk, mikor Tibi lassít és utánam kiált, hogy menjek nyugodtan, nem tud tovább futni. Majd a célban találkozunk. A jeges lépcsők után aszfalt jön. Itt, a túra 40. kilométerében rámtör az eufória: ahogy egyre gyorsabban futok, elönt a boldogság, fáradhatatlanul lebegek. Akármilyen hormonok is felelnek érte, fantasztikus érzés. Az "XL"-es táv érmeit már órákkal korábban kiosztották, most mégis úgy érzem magam, mint egy futóbajnok. Bakancsban, kamáslival, túrakabátban, motoros maszkban és a legegyszerűbb kínai sapkával a fejemen ... de tudjuk, hogy nem a ruha teszi az embert!
Még a Mátrai Szakképző Iskola folyosóján is futok:)

Az időeredményem 8 óra 47 perc. Győztesnek érzem magam, mert célba értem. Jól sikerült a testi felkészülésem, mely sok, szigorúan szabadtérifutásból, egy két héttel korábban túrafelszerelésben legyalogolt-lekocogott maratonból és izmaim három nappal korábbi átgyúratásából állt. Jól sikerült a szellemi felkészülésem is, mert jól osztottam be az erőmet és kívülről megtanulva az utat végig jól tudtam tájékozódni az egyértelmű jelzéseken. Kivéve a Kékest, de ott a sípálya környékén egy darabig nem láttam jelzést.
A túra során egy komolyabb hibát vétettem, mely nagyon sok erőt kivett belőlem: ez a folyadékhiány volt. Akármennyire is akadályoz a mozgásban, egy kis hátizsák vagy legalább egy italtartós övtáska kötelező!
A felszerelésem elfogadható volt. Kifejezetten jó volt a motoros maszkom, mely a fülemet is védte és sálként is működött. Jól vizsgázott a Quechua kabátom is, melynek csak a zsebei áztak el az izzadtságtól. A végére az itinerfüzetem és a Mátra térképem  teljesen átázott és olvashatatlanná kopott. A kamásli jól védte a Columbia bakancsot, mely így legalább felülről nem ázott be. Beázott viszont a talp és a felsőrész találkozásánál, hiába járt cipésznél a héten. A Quechua túrazokni hatékonyan védte a főleg a lejtőkön előrecsúszó lábujjaim körmét. Egyszer (ami még nem jövőre lesz) érdemes lenne futócuccban is megpróbálni...
A befejezés a szokásos: az idő regisztrálása, az oklevél és a kitűző átvétele, tetemes mennyiségű tea elfogyasztása. Laci barátom pár perccel előttem ért be az "L"-es távon. Tibi hat perccel utánam futott be, csinálunk is egy telefonos közös fotót. Tibi, mint rendszeres Barangoló olvasó, remélem, ezzel a beszámolóval is találkozol, ezúton is köszönöm a bíztatást, a beszélgetést és a közös kilométereket!