Most turisták voltunk, de nagyon. Mivel a lányok még nem jártak Erdélyben, ezért így elsőre a „kötelezőket” néztük meg. Rengeteg szendviccsel, fasírttal és rántott hússal felfegyverkezve támadtunk a Gutin felé. Szaplonca, Máramarossziget majd Barcánfalva kolostora. Korábban itt volt Európa legmagasabb faépítménye, amit mára egy igen közeli település templomtornya kicsit túlszárnyalt. A hely csodás, az építmények lenyűgözőek, és itt még egy külön helyen van elkülönítve a parkoló, bazár stb.

 

 

 

 

 

 

Ezt később még nagyon értékeltük. A szállás még messze, és bár az utak állapota a korábbiakhoz képest sokat javult, összességében 50-es átlagnál többet nem lehet hozni, így estére érünk Parajd-ra.  Az apartman ház a település legvégén van, nagyon új, jól felszerelt, tökéletes pár napra.   Reggel a központban lévő egyik kis boltban vásárolunk be, a választék nem nagy, de legalább mogorvák az eladók.  Csalhó Nemzeti Park felé indulunk, egy egypados parkolóban nekiállunk reggelizni. A szeletelt sajt egytömbössé olvadt, a lányok dobozos kávéja barna darabos túróknak néz ki.  Ezeket legalább fél napig tárolhatták a kánikulában valahol. Első pont a Gyilkos tó, ami mint természeti jelenség még mindig nagyon szép.

 

 

 

 

 

A partján lévő tábla szerint folyamatosan töltődik fel a hordaléktól, sorsa kérdéses. A környék  túlzsúfolt, parkoló kevés, legalább már egy rendőr irányit és nem hagyja a padkán megállni az autókat. „Mutatványosok”, kisvasút, füstös mícs-sütők.. a tavon pedig annyi csónak hogy a lányok szerint ez inkább vizi-dodgem.   Épp időben indulunk tovább, jó hogy korán érkeztünk, mert mostanra kezd beállni az egész környék.  A Békás szorosban gyakorlatilag ugyanaz van, mint a tónál, csak itt életveszélyesebb átmenni az úton. Tömegnyomor, piaci kipakolás ahol mindenki ugyanazt a gagyit árulja, miközben egyesek a szokott tempójukban rallyznak át a kanyargós szurdok úton.  Tudom, hogy voltak már kezdeményezések a bódésor átköltöztetésére a szurdok elé (az árusok részéről meg arra, hogy inkább világítást kapjanak estére, hogy aztán még éjszaka is gyalogosok kóvályogjanak az úton), de láthatóan nem történik semmi. Nagyon nagy kár, egy természeti csoda vész oda.

 

 

 

 

 

Továbbiakban csak csavargunk, megkerüljük a teljes Békási tározót. A gátnál esélytelen a megállás, de később van egy „kiépített” kilátópont.  Amúgy románosan kiépített. Ha már van ott egy placc akkor előre nézve látod a tavat.. ha egy kicsit magad elé nézel, akkor meg mint egy törmeléklerakó. 

 

 

 

 

 

  Ami meglepett, hogy gyakorlatilag sehol sem találtunk egy éttermet, de még egy jelzést sem, hogy esetleg a tóparton lenne valami étkezési lehetőség. Jóval a tározó után egy faluban találtunk csak egy éttermet. Talán intő jel lehetett volna, hogy mellékesen autómosó is van az épületben és hétvége ellenére gyakorlatilag üres volt. Idegen helyen mindig csak a legegyszerűbbet rendelem, amit nem lehet elrontani. A csirkemell íze nem is volt rossz, de később háborgó gyomrom kétségbe vonta frissességét. Betty legalább nem ronthatta el gyomrát a cigánypecsenyével, annak keménységét csak egy cipész értékelhette volna. Még a kocsiból  felhozott késsel sem sikerült felvágnia.  Valahogy ez egész úton nem voltak éttermek, aztán talán Borzont után a teljesen sík részen meg egyből három egymás mellett.  Egy rövid megállóval megnéztük még a Lázár-Kastélyt:

 

 

 

 

Következő nap helyben kezdünk, sóbánya. Egy épület sarkán kell megvenni a belépőket és ott is megvárni a buszt. Mind a 100 embernek (pedig hétköznap van).  Félóránként egy busz. Kb 60 személyes amire szép kulturáltan (mint egy középkori várostromnál) fel is száll 100 ember. Lehet, hogy akár három tetőablak is ki volt nyitva, résnyire. Mire leérünk már mindenkiről dől a víz, átizzadva érkezünk az állandó 16 fokba. Innen még egy jó hosszú lépcsőn kell lemenni. A tárnák mérete lenyűgöző, a leírások szerint hasonló bányákhoz képest is nagynak számit. És lent megint megvan a wurstli.. Ez már igazán nevetséges. Ahogy olvastam ide akár több napra is pihenni, a szennyezett levegőtől megtisztulni járnak az emberek. Ehhez képest zaj és tömeg, árusok hada. A biztosíték valahol a masszás fotel árusnál ment ki. Komolyan már vártam, hogy lesznek-e még valahol mícs-sütők.

 

 

 

 

 

Szóval végigsétáltunk, kicsit leültünk a templomnak kialakított részen, még ez volt talán az egyetlen nyugalmasabb rész, majd irány fel. Egy másik lépcsőn kell visszajutni a buszhoz (ahol a sofőr az orrunk előtt zárta be az ajtót, így várhattuk a következőt). A kijáratnál míg a lányok megvették a kötelező só-lámpákat, addig azon gondolkodtam, hogy egy ilyen helyen biztos hogy a sótól rozsdamarta  dízel füstöt eregető csuklós buszokkal kell-e az esetleg tiszta levegőre vágyó embereket egy zárt alagútban fuvarozni.  Beszereztük az aznapi kürtőskalácsunkat, majd Csík felé indultunk. Nem tudtam, hogy mennyi idő a sóbánya, így aznapra nem terveztem nagyobb utat. A korondi bazársorból már nem kértünk.  Farkaslaka, Székelyszentlélek. Itt nekiindultam a hegynek, nem találtam pontos infót hogy mennyire járható az út. Betty már lent kiszúrta, hogy van valami a hegy tetején, hagytam hadd találgasson. Több autó is állt fél úton, meg közvetlen a szobor alatti kanyarban, de onnan még 100 m kaptató (lentről 400), közúton még 2 km. Fentről látszott, hogy a legvége négykézlábas mászóka. Szóval csak felértünk, már volt ott egy magyar csapat, egy hatalmas szép fehér kutyával, aki egyből odajött hozzánk és tüzetesen végigszagolt mindenkit. Fél szemét látva kicsit gyanús lett, majd mikor megjelent a társa kolonccal a nyakában akkor már biztos volt, hogy ezek nem a turisták kutyái, hanem helyi Csobán kutyák (Kárpáti pásztorkutyák), amik a gazdáiktól távol elég veszélyesek is lehettek volna. Szerencsére ezek nagyon barátságosak, valószínűleg már összekapcsolták a turistákat a potyakaja lehetőségével. A 953m magas Gordon tetőn álló Jézus-szíve kilátó 22 méter magas, a Rio-i szobor inspirálta.  Főként anyaghasználata (rozsdamentes acél) miatt éri kritika, építése két évig húzódott. A helyi polgármester szerint a környék többségileg támogatta az építést, és mint fogalmazott az Eiffel-tornyot is sokan ellenezték, aztán csak jelképpé vált.

 

 

 

 

 

Tamás javaslata alapján még a Csíki Sörgyárat szerettük volna megnézni, de aznap zárva volt. E helyett Betty egy egyetemi barátnőjét látogattuk meg a környéken, volt is nagy öröm. Természetesen igazi Székely vendégfogadtatásban volt részünk. Ajánlásuk alapján még megnéztük a Zeteváraljai víztározót is. Hazafelé Székelyudvarhelyen a lányok bevásároltak Csíki sörből (ajándékba…nagyrészt).  Reggel kicsit borongós időben indultunk haza, ezúttal Kolozsvár felé. Tordánál mentünk is vagy 10 km-t sztrádán (hogy elmondhassuk azért ilyen is van), de mivel szép idő lett ezért inkább Vártop felé fordultam. Végül is alig 135 km folyamatos hegyi kanyargó felfele, szinte végig az Aranyos folyó mellett.   Majdnem végig látszik egy kisvasút nyoma az út mellett, majd egy régi gőzmozdonyos szerelvény is ki van állítva egy városhatárban. Ezt kellene helyreállítaniuk, igazi turistalátványosság lenne ebben a folyóvölgyben végigvonatozni. Vagy ha nem akkor a pálya helyén egy kerékpárutat  építeni. Na de ilyesminek nyoma sincs. Találtunk egy nagyon klassz helyet szendvicsezni, ott az volt a csoda, hogy két pad mellett volt egy drótkötélre függesztett vályú a folyó felett kifeszítve és a szemben lévő vízesés vize átcsorgott rajta, hogy legyen egy kis ivóvíz ezen az oldalon.

 

 

 

 

A Vártop még mindig nagyon vadregényes, amolyan igazi Kárpáti táj, köves patak, fenyőerdők. Az út menti összevissza beépítettség szokás szerint rombolja a látványt.  Lefelé Vaskohsziklásig az út jó minőségű, forgalom semmi, hamar leérünk a fő útra, innen Nagyvárad elkerülésével már síkvidék jön.

  Csak pár rövid nap volt, Erdély még mindig csodás. A természet alkotja, az ember rombolja. Ami az elmúlt 20 évben nem változott, hogy a határ menti 100 km-es sávot jó volna csukott szemmel átugrani, nem látni a lepukkant városok és iparral tönkrevágott tájak képét. Csak mikor már bent vagyunk Erdély szívében, a rendezett, tiszta kis falvakban, a csodás hegyi utakon.  Egyszer talán. A hazai sztráda lassan elér a határig, de a Kolozsvár-Torda A3-as nem úgy néz ki, hogy jönne a határ felé. Mindemellett rengeteg út újult meg az elmúlt években, sok szakaszra még úgy emlékeztem, hogy egy folyamatos kátyúhalmaz volt. Ebben történt javulás, a román sofőrök közlekedési kultúrájában nem. Az a normál bányabéka szintjéről lement a parajdi sóbánya alatti szintekre, pedig az mélyen van.  Bárhol, bármikor jöhetnek szembe a te sávodban, fordulhatnak ki eléd mellékutcából, parkolóból. Szerpentinen hörgő, füstokádó furgon előz ki, pedig esélye nincs a kanyar előtt saját sávjába visszatérni, lakott területen, ha 70-el mész, akkor kamion előz meg a dupla zárón úgy, hogy padlófékkel tudsz mögé kerülni mikor visszavágódik.  Erre készülni kell, meg a wurstli-bazár kipakolásra a természet legszebb helyein, de akkor is menni kell, mert Erdélyt időnként látni kell.