2015 július végén Grúziába mentünk nyaralni, négy házaspár, két hétre.

 

Éjfél körül indultunk a budapesti repülőtérről és két óra múlva már Kutaisi repülőterén voltunk (amibe azért az időzónák átlépése is segített egy kicsit), ahol 8 fős csapatunk rögtön ketté is vált. Öten a Batumi tengerpartra igyekeztek: négy asszony és egy férj kísérő. Három férfiember (András, Donát – e sorok írója- és Imi) a Kaukázus hegység egyik legmagasabb csúcsát indult el meghódítani.

 

Ez a beszámoló a Kazbek megmászásáról szóló híradás.

 

A repülőtérről a fővárosba marsutkával mentünk, az út egy rémálom volt. Első kézből, sofőrünktől szereztünk tapasztalatot a grúz közlekedési morálról. Tbilisziig ki kellett bírni Internet, azaz simkártya nélkül. /Jajj!/ Miért is kellett nekünk az Internet? Azért, hogy legyen Google-maps és hogy a helyeket könnyen megtaláljuk, melyeket meg akarunk látogatni. Három fontos dolgot kellett elintézni a fővárosban:

• simkártya vásárlás
• gázpalack beszerzés, ezt a repülőn mégsem hozhattuk magunkkal
• megszervezni, hogy eljussunk Stepantsminda-ig

 

Barátunk Imi még idehaza kiguglizta a sportboltokat, melyekben meg lehetett vásárolni a gázpalackokat. A google maps pedig megmutatta, hogy ezek közül melyik van hozzánk a legközelebb. Délután 5-kor már a Kazbek-re induló hegymászók fővárosában - Stepantsminda -ban  -  voltunk.sdf

 

 

 

 

András fixaideálja volt, hogy egy kis „bajszos” fekete ruhás nagymama formájú néni szólítson meg bennünket, és ajánljon szállást  nekünk. Este 7-kor már a szálláson vártuk a mama főzte vacsorát.

A vacsora előtt azonban még volt idő egy sört legurítani, a legendás 5047-es étteremben. Korábban 5047 méternek mérték a Kazbeh-et, de később kiderült, hogy 14 métert tévedtek. Az éttermet azonban nem nevezték át.

 

 

 

 

Másnap kora reggel indultunk 25 kilós hátizsákjainkkal Meteostation-hoz. 1740 méterről 3500 méter magasra jutottunk másfél nap alatt.

Az első cél a festő szépségű  Gergetitrinity kolostor volt.

 

 

 

 

 

 

A szembejövő német turisták értetlenségüket fejezték ki, amint a súlyos menetfelszerelésünket megpillantották a hátunkon. Ma már e sorok írója is megváltoztatta véleményét: „Nem igaz az, hogy teher alatt nő a pálma”.

 

Egy éjszakát a …. hágónál sátraztunk.

 

 

 

 

Másnap reggel a hágó után egy vad gleccserfolyón kellett átkelni, mely komoly kihívást jelentett nekünk.

Először el sem akartam hinni, hogy azon a helyen át kell kelni, ahol semmilyen átjáró nem volt. Mindenki ott ácsorgott és a másikra várt, hogy megkeresse az átvezető utat.

 

Ilyen azonban szemmel láthatóan nem létezett. Végül Imi feltűrt nadrágszárral nekivágott és keresett egy átjárót.

 

 

 

 

A Meteostationhöz  este 7 felé értünk. András és Imi felderítő útra mentek, míg nekem a vacsora elkészítése, a rizsfőzés maradt.

 

 

 

 

A félkész rizs azonban annyira gyenge minőségűre sikerült, hogy nem tudtuk megenni. Valószínűleg többet ilyet nem bíznak rám. Éhesen és hullafáradtan tértünk nyugovóra a Bethlemi Hut nevű szálláson, este 10 körül.

 

 

Hajnali 1-kor ébresztő volt, hogy időben felérjünk a Kazbek 5033 méter magas csúcsára.

Egy gleccseren kellett átkelnünk, mi először rossz irányba fordultunk.

 

 

 

 

A gleccser túloldalán gyönyörűen látszottak a vezetővel útra kelő csoportok fejlámpásainak fényei. akik libasorban haladtak felfelé.  Gondoltuk jobb lesz, ha mi is inkább arra megyünk inkább :) 

Egyébként nemcsak mi tévedtünk el már az induláskor, egy másik magyar csapat is hasonlóan járt. De ez csak a kisebbik baj volt. Mint később kiderült, egy lengyel pár is eltévedt, a férfi az utat keresve előrement, de mire visszatért társa már eltűnt.

Vélhetően egy gleccserhasadékban lelte halálát. Úgy járhatott Ő is, mint az előző napon egy ukrán lány.

 

 

Egy idő után a hágóvasak is felkerültek ránk és összekötöttünk magunkat.

 Még szerencse, hogy zsákjaink kisebbek voltak, mint az előző nap. Könnyedén nem, de mentünk, mentünk a csúcs a felé a szikrázó fehér hómezőn

 

 

 

 

Délután fél-egyre értük el a csúcsot, a késésnek én is oka voltam, hiszen nem voltam igazán jó erőben, hogy gyorsabban tudjunk haladni.

Úgy tűnik most már, hogy így 58 évesen a két hét edzés 10 kilós zsákkal /10 zacskó cukor/ a futópadon, 15-ös emelkedővel nem volt elegendő a felkészüléshez.

 

 

 

 

De az igazi megpróbáltatások a csúcson nem értek véget, hanem most kezdődtek csak igazán. Mint ismeretes a hegyi balesetek többsége a lefelé vezető úton történik. Minket is kerülgetett a balszerencse. András és Imi is megcsúsztak, de én nagyon.

Egy négyméteres kicsúszás közben azonnal rájöttem, mire való a jégcsákány. A lejtőn kapaszkodtam a jégcsákányba, arra várva, hogy barátaim visszahúznak az útra, de közölték velem csendesen és határozottan, hogy nekem kell visszamásznom, ők csak tartanak. Őszintén szólva úgy meg voltam ijedve, hogy bele sem gondoltam, hogy 1000 méteres lejtő van alattam.

 

Este 8-ra értünk oda, ahol hajnalban eltévedtünk, de most nem láttunk senkit, akit a jó úton követhettünk volna. Nem tudtuk, hol az út, a vezetőkkel már régen visszatértek a fejlámpások.

S most következett az igazán nagy baj, megint jól eltévedtünk.

 

21 óra hegymászás és gyaloglás után este 10-kor érkeztünk vissza a szállásra. Két sör elfogyasztása után a fapriccs a világ legkényelmesebb alvóhelyének tűnt.

 

 

 

 

Másnapra kipihentük magunkat és, könnyedén leereszkedtünk Gergetitrinity-hez. Itt sátraztunk egy éjszakát, majd a következő reggelen a most már nem éppen kedves fekete ruhás nénitől visszaszereztük a lent hagyott csomagjainkat. Majd egy kicsit olcsóbban mint idefelé, de sikeresen visszatértünk Tbiliszibe, találkoztunk a batumi különítménnyel, majd még kilenc napot töltöttünk ebben a csodálatos országban.