Épp 27 éve, hogy először Csíkszeredában jártam a nagyszüleimnél. Akkor még az odautat - kolozsvári megalvással - két nap alatt tettük meg. Gyerekfejjel nagyon hosszúnak tűnt az út Nagymamáig, Nagyapáig és az Ő finom kakaós kalácsáig. Merthogy Nagyapa pék volt. A szüleink pár nap után hazatértek Debrecenbe dolgozni, mi pedig majd' minden nyáron Csíkban töltöttünk pár hetet. És az maga volt a mennyország. Vonattal, busszal, néha szekérrel, autóstoppal (az akkori benzinhiány idején ez igen kemény sport volt), vagy akár gyalog megjártuk Zsögödöt, Csíksomlyót, Marosfőt, Lóvészt, a Gyimeseket, Tusnádfürdőt, a vlahicai strandot, és még sorolhatnám.

A nyolcvanas években az utak egyre rosszabbak lettek, csak a Ceausescu-t éltető táblákat festették mindig frissen. Rengeteg volt az évekig tartó vagy félbehagyott "drum in lucru" (útépítés), "pod in lucru" (hídépítés) és az "ocolire" (forgalom-elterelés). Egyre több lett a kényszerű "off-road", akár az elsőrendű főutakon is. A diktátor bukása után sok-sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy elkezdjék rendbe tenni az utakat. Előbb az E60-ast építették meg Nagyváradtól Bánffyhunyadig, majd onnan Kolozsvárig. Legtovább a Balavásár-Szováta-Székelyudvarhely-Csíkszereda szakasz váratott magára. Az állandó út- és forgalmi akadályok "alternatív" Debrecen-Csíkszereda útvonalakat eredményeztek.

A "szokványos", általunk "délinek" nevezett út a Debrecen - Nagyvárad - Kolozsvár - Marosvásárhely - Balavásár - Szováta - Székelyudvarhely - Csíkszereda vonalat (490 km) jelentette. Manapság hibátlan aszfalton, éjszaka is akár 8 órán belül megtehető. Minden kanyarját ismerjük, minden kilométeréhez fűződik valamilyen családi emlékünk: itt éhezett meg először Ivánka (ez valahol Derecske magasságában lehetett), itt fékezett nagyot Papó és fejelte le Tamáska a sebváltót, itt ütöttük el a libát, hogy aztán a buszmegállóban várakozó tömeg versenyt fusson érte?

Az "északi" út ennél kissé hosszabb volt: Debrecen - Mátészalka - Szatmárnémeti - Nagybánya - Dés - Szászrégen - Maroshévíz - Csíkszereda (kb. 530 km). Főleg a 80-as évek második felében jártunk erre, mikor az E60-as már szinte járhatatlan volt, illetve az ezredforduló utáni pár évben, mikor az előbbi utat épp építették. Kár, hogy az északi út Maros völgyén átvezető szakasza az utóbbi években erősen leromlott.

Csak a teljesség kedvéért említem meg, hogy az Átkosban a Balt-Orient Expresszel, később a Korona Expresszel is megjártuk párszor Csíkszeredát.

Pár éve motorra, az idén túraenduróra ültem, hogy Erdélyt még szabadabban járhassam be. A motorozás hobbi, minél hosszabb az út, annál tovább lehet ízlelgetni minden pillanatát.

Így aztán az idén alaposan átértékeltük a "déli" és az "északi" út fogalmát is. Az alábbiakban egy idén bejárt "új déli" és egy "új északi" út alternativáját kínálom, ahol a fő cél új vidékek felfedezése. A "pókháló" déli irányban még tovább nyújtható, észak felé az ukrán határ miatt már csak részben. A két végpont közötti útvonal-változatok száma persze végtelen, a déli és az északi utak akár egymással is variálhatók. És akkor még nem is beszéltünk a Szilágyságon és a Mezőségen nyílegyenesen áthaladó legrövidebb útról.

Summa summarum, 1981 óta több mint százszor voltam Csíkszeredában. Nem véletlen, hogy számomra ez az út az etalon. Ha nem vagyok fáradt: "Csíkig is kibírnám". Mikor Nagyapa favonatot készített a lányaimnak, ott is csak három állomás volt: Debrecen, Kolozsvár és Csíkszereda:)

Az "új déli út" (2008. július 31.)
A biztonság kedvéért - ameddig lehet - csapattal motorozok. MGP-vel nem sokkal napkelte után a Mikepércsi MOL kúton találkozom. Berettyóújfalun és Komádin át lemotorozunk Sarkadig, itt csatlakozunk a Békéscsabáról induló CsLacc-al és Vicával. Nagyszalontánál lépjük át a határt. Tenkén, míg a Fogarasokba induló csapat vezetőjét, Orbán Csabit várjuk, általános körülöttünk a csődület. Megjelenik a "falu bolondja" is, aki az épp egyesbe kapcsolt GS-nek húz egy kövér gázt. Csak a sebtében behúzott kuplung mentett meg a perectől, őt pedig két büdös pofontól.
Általános célunk a főbb utak elkerülése, ezért Vaskohsziklásnál keletre fordulunk. Itt CsLacc megy elöl, aki valamiért elfelejt megállni a Bihar-hágón (1160 m). Fekete pont, Laci.

 

Mellettünk az utóbbi napok esőitől zavaros Aranyos folyik, ennek festői völgyében érjük el Topánfalvát. Itt délnek fordulunk Abrudbánya felé. Megjegyzem, hogy innen alig pár kilométerre van Verespatak, aki teheti, nézze meg. Abrudbánya és Zalatna között az Erdélyi-érchegység kellemes kis hágóján ebédelünk, majd az Ompoly völgyében elérjük Zalatnát. Az itteni iparnegyed és a mellette lévő lakótelep a legsötétebb Ceausescu-korszak szocilista szürke városideálját juttatja eszembe: vastag por mindenütt, a sűrűn épített "blokkok" közé ruhákat teregetnek.
Gyulafehérvárat a térképen fehérrel jelzett úton, Magyarigen (Ighiu) felé kerüljük el. Apropó térkép: a freytag&berndt Erdély-térképe főleg az alsórendű utak vonatkozásában helyenként köszönő viszonyban sincs a valósággal. A "fehér utakra" egyébként is jellemző, hogy akár hibátlanok is lehetnek, máskor meg úgy járunk, mint a torkos borz:)

 

 

 

Itt lényegében el is érjük az Erdélyi-medencét, és a kora délutáni rekkenő hőségben, nagy forgalomban poroszkálunk kelet felé. Balázsfalvától egészen Segesvárig lehetetlen vasúti átjárókkal tarkított dimbes-dombos vidéken haladunk, Medgyestől sajnos egyedül maradok, mert a többiek Szentágotán át elhúznak dél felé.
Segesvártól Héjjasfalváig főúton haladok, itt végleg meggyőződök az "alsóbbrendű út" stratégia helyességéről: kamion kamion hátán, közöttük a Dacia Loganokat leszabályozásig pörgető türelmetlen autósok veszélyeztetik az életemet.
Héjjasfalvától már "hazai pályán" érzem magam: elértem a Székelyföldet! A Nagy-Küküllő széles völgyében érem el Székelyudvarhelyt, a legmagyarabb erdélyi várost, egy jó kávé mellett élvezem a főtér hangulatát. Erőt gyűjtök az utolsó etaphoz, mely mindig kellemesen bizsergeti a gyomromat: átkelni a Hargitán! Az útminőség hibátlan, a forgalom késő délután már minimális, szóval minden adott egy kellemes és dinamikus motorozáshoz.

Egész jó ez a boxer, imádom a "felizgatott" kispolszki hangját, bár a GS lénye a száguldás helyett inkább barangolásra csábít. Azért lehet vele kanyarogni is:)

 

A sörgyárnál már nagyon elememben vagyok, csak a városnapokkal megcifrázott útépítéseken kell átvergődjek és Nagymamáéknál vagyok. A napi számláló 583 km-t mutat. Este jót beszélgetünk, felelevenítjük a tavalyi gyémántlakodalom emlékeit. Mert hál'Istennek Nagymama és Nagyapa is él és jól van. Altatóként elszopogatok egy csíki sört és már alszom is mint a mormota.

Az "új északi út" (2008. augusztus 2.)

Ehatvanas? Dehogyis, kamiont ma nem akarok látni.

 

A tegnapi juhtúrós puliszka maradékát kissé lepirítva reggelire legyűröm. Könnyes búcsú után indulok haza. Marosfőn az egykori vonatos kirándulások emléke elevenedik meg bennem: Nagyapa egyedüli felnőttként 10 rokon gyerekkel...szegény Öreg...órákon át sütötte nekünk a flekkent és közben a fenyőcsapra felakasztott Sokol rádiót hallgatta.

 

A Pongrác-tető (1256 m), majd a Békás-szoros látványa mindig lenyűgöz. Még a székelyköményestől nekibátorodott pesti nyugdíjasokat szállító turistabuszok előtt érek ide, megállok egy cseppet. Le sem veszem a sisakomat, mikor egy leányka máris havasi gyopárt kínál...kár, hogy szigorúan védett növény. Az út széli árusoknál már több a kínai csecsebecse, mint a székelyföldi emléktárgy. A szoros több száz méteres sziklafalai között az esőktől megduzzadt patak haragosan tör utat magának Órománia felé. Víz bőven van a Békás-tóban is, melyet nagy élvezettel, egész jó úton motorozok körbe. Grozavesti-nél szokás szerint megfeledkezem a sokszorosan felgyűrődött aszfalttól: a GS futóműve azonban a "San Francisco utcáin" figurát feltűnés nélkül simítja ki.

 

 

A Békás-tó után a nap folyamán először nyugat felé veszem az irányt, végül is hazafelé tartok. A Beszterce folyó hol tágabb, hol szűkebb völgyében elérem Vatra Dornei-t. Az út nem kifogástalan, de azért jól járható.

 

 

Egy Carlibaba nevű falucskában iszom egy méregerős kávét. Innen indul az igazi móka: a Borsai-hágó (1416 m) megmászása. A hágó mindkét oldalán kátyús az út, ennek megfelelően legalább gyér a forgalom. A kanyarokról a Radnai-havasok kopár csúcsai minduntalan elterelik a figyelmemet: a látvány leírhatatlan, mindenki nézze meg saját maga.

 

 

 

 

 

A hágóról leereszkedve már Máramarosban vagyunk. Borsát elérve egy dögunalmas szakasz következik a Visó völgyében, ahol az egymást érő egyutcás települések állandó sebességkorlátozást jelentenek. Nem bírom sokáig...még Borsán bemér egy mozgó trafipax...50 Lei-jel megúszom a 68 km/h-t. Pár napja a Visó és a Tisza is kint volt még a medréből, ezt az ártéri aljnövényzetet ledöntő iszap jelzi. Mára csak a zavarossárga víz emlékeztet a múlt hét viharaira.

Ragaszkodom az északi koncepcióhoz, ezért Máramarossziget után az ukrán határ mentén motorozok tovább. Szaploncán nem hagyom ki a Vidám Temetőt, ennek az élénk színű faragott síremlékek egészen groteszk hangulatot adnak.

 

 

Átkelek az Avason, melyet mesebeli sűrű bükkerdő borít.

 

 

 

Avasfelsőfalun épp az "úri cigánysor" sokemeletes palotáin csodálkozom, mikor az egyik előtt megakad a szemem egy fekete Lamborghinin. Ezt annyira magbámulom, hogy egy szemből jövő Hummer majdnem elsodor. Hát igen, Erdélyt és különösen a cigányságot mindig a végletek jellemzik...

Szatmárnémetiben életemben először nem tévedek el, rögtön megtalálom a Nagyvárad felé vezető utat. Ezen egészen Érmihályfalváig gurulok, itt ér a napnyugta és itt lépem át a trianoni határt. Teszek egy kísérletet a gyorshajtási bírság befizetésére...a román határőr vasárnapra az érmihályfalvi rendőrségre irányít...megy a fene.

Néhány kisebb kitérővel együtt a hazaút 660 km-re sikeredett, egyetlen hátrányként az említhető, hogy egész nap egyedül motoroztam. A topcase-ben szállított juhtúró és juhsajt épp összeért annyira, hogy másnap - a változatosság kedvéért - megfőztem életem első juhtúrós puliszkáját:)