Dél-Tirol

2016-07-07 , Csele & MGP & Zozoo

Olaszország , Alpok , Dél-Tirol , Dolomitok , Sella , Stelvio , motoros túra , BMW F800 GS , BMW R1150 GS , BMW R1200 GS

Dél-Tirol

Dél-Tirol gyönyörű része az Alpoknak. Itt található többek között a Dolomitok, de a Stelvio hágó is. Ausztria az I. világháború után veszítette el ősi tartományának, Tirolnak a naposabb, gazdagabb, és nagyobbik felét.

Végre szabi! És motorozás.. és hegyek.. meg völgyek.. meg szerpentinek.. Meg nem kell szervezni semmit, mert Zozoo összerakta az útitervet, Laci lefoglalta ( és lealkudta!) a szállásokat, szóval csak össze kell kapni a cuccot és felülni a motorra.

Első nap amolyan nekifutás,  inkább csak gyülekező az ország túlvégén. Volt egy előzetes tipp a közös indulásra, de aztán mindenki úgy indult el, ahogy munkája és ideje engedte.  Én a többórás monoton pályázást erősen el akartam kerülni, így egy alternatív útvonalra gondoltam Dunaföldvár fele. Végül Tamással és Csabával hármasban mentünk erre. Csaba Elefántja kedvéért mindig csak Elefántos benzinkúton álltunk meg.  Kecskemét után könnyű ebéd, kánikulában nem kell ezt forszírozni. Az idő így is elment, meg mellékúton egyszerűen nem lehet haladni, a végén csak felmentünk az M7-esre. Budapest és a péntek délutáni Balatoni forgalmat azért megúsztuk.  A szállásra estére mindenki megérkezett, a mi részünk eléggé „bakkancsos”, közös fürdős, mikroszobás rész, de egy éjszakára megteszi (bár ha mindtetten bent vagyunk meg a csomagok is akkor ott már nincs sok mocorgás).  A közös előtérben küzdő klíma kültérije a mi szobánk ablaka felett harákol.. Csaba le is csapja. Hajnalra le is izzad mindenki :).  A másik Csaba Elefántja sajna lesántult, így neki sajnos csak eddig tartott az út.

Második nap kezdődik az igazi utazás, Ausztria és Szlovénia határvidéki kis mellékútjain kóborlunk.  Kiváló minőségű, nagy íves kanyarokkal tarkított dombvidéki utak, a motorosok Mekkája. Települt is ide mocis falatozó, meg is állunk. A berendezés rusztikus ahogy kell, a mosdó osztása: „Csajok” és „Haverok”.  Az étlap főleg grill és hamburger.. vegák itt nem laknak jól.  A parkoló kész kiállítás, főleg miután egy csapat Royal Enfield árkezik.  Állhat melléjük bármi csilli-villi krómbatár,  a motorosok ezeket a hatvan éves (legalábbis technikában) vasakat nézik meg.

 

Route-69
Route-69

 

 

klasszikusok
klasszikusok

 

További úton Zozoo kiszúr egy klassz kábelhidat, erre egyből felmegyünk. Érdekes, hogy az egyik vége magasabban van, de elsőre csak a kaptató pallózásról tűnik fel. Szépen tisztességesen belengetjük, úgy ahogy kell.  

 

Kábelhíd
Kábelhíd

 

A következő szakaszra egy szűk kis hegyi kanyargó lett kinézve, no ez tartogatott némi meglepetést.  Ugyanis aszfaltot itt mellőzték. Murvás rész, hajtűkanyarokkal és vízmosásokkal tarkítva. Vicces, de azért nem volt őszinte a mosolyunk.  Bár be kell valljam az első meglepetés után én élveztem ezt a részt,pedig mostanában már nem szoktam szeretni ezeket a kalandorszakaszokat annyira. De ez jó volt, főleg, hogy a gps-en látszott, hogy a gerinc után aszfaltos szakasz vezet le, ami azért nagyon megnyugtató volt. Mert ugyanezen lefele már erős kínszenvedés lett volna ez a mutatvány, felpakolt gépekkel, Vasiék pedig utassal is. Mázlink volt na.

 

murva-szerpentin
murva-szerpentin

 

Estére a Pressegersee partján lévő szállásra érkezünk. Elsőre nagyon jól néz ki, másodikra már nem annyira. Nagyon modern .. akar lenni, svéd letisztultsággal, de valahogy nem jön át. Wifi csak névleg van, reggeli még úgy sem. Viszont van tó! Kristályvízzel feltöltve!   És még csak nem is hideg, zseniális, na ezért megérte ide jönni, csobbanunk.  Vacsora semmi, a tóparti büfében inkább csak inni lehet, Csaba jégkrémet vacsorázik, Zozoo sokat tanul a boxer motorok helyes parkolási elhelyezéséről, Zsoltnak pedig elszáll a telefonja. Okosteló mindent tud.. és ha romlik semmi sincs. Se kommunikáció, de navigáció se (fotó)dokumentáció.

 

Pressegger-see
Pressegger-see

 

Reggel nem sokat szöszmötölünk, indulunk és  végigkanyarogtunk a B111-es szűk utacskáján, Zozoo meg is állt egyszer, nem akarta elsőre elhinni, hogy ez a főút. De, az. A csepergő eső miatt kimarad az északi hegyi kanyargás, de szerintem itt sem keveselte senki az íveket. Majd Olaszország fele fordultunk a 49-esen, közlekedés szempontjából ez egy szűk keresztmetszet, szerencsére aránylag gyorsan átjutottunk rajta és már a Dolomitok kapujában voltunk egyből. Ennek örömére a gps-em megadta magát, tíz év kemény munka után vagy úgy gondolta, hogy ez egy elég szép hely megpihenni, vagy azt, hogy na ne! az olasz közlekedést ő még egyszer nem vállalja be. Akár így, akár úgy,  de többet el nem indult.  Ilyenkor két dolog derül ki. Egyrészt, hogy mennyire rászokik az ember a használatára, ötpercenként pillantok az üres képernyőre, másrészt hogy amíg használja addig mennyire romlik a hagyományos tájékozódó képesség.  Régebben amíg csak térkép volt, mindig figyeltem a tereptárgyakat, jegyeztem a feltűnő pontokat és tudtam hol vagyok. Most egy gps off és csak néz az ember, hogy merre is jár.  De persze a gps hasznossága vitathatatlan, egyedül vagy 1-2 fővel motorozva nem gond ha nincs és kicsit tévelyeg az ember (nem egyszer találva meglehetősen szép helyeket így), de nagyobb csoporttal nem kellemes városban bóklászni vagy szűk hegyi utakon visszafordulni. Egy szó mint száz, oda a jó öreg Zumo, és Murphy bácsi nemsokára múlva ki is használja.  De előtte még felmegyünk a Három Nővérnek nevezett sziklákhoz.

 

Tre-Cime
Tre-Cime

 

Tre-Cime
Tre-Cime

 

Tre Cime
Tre-Cime

 

Tre-Cime
Tre-Cime

 

Kicsit csípős fenn a levegő, a többiek elindulnak egy sétára, én úgy döntök pótolom a kimaradt reggelit a környéken. Hamarosan Zsolt és Vasiék csatlakoznak, szóval nem töltünk itt sok időt, indulunk tovább.  Cortina zsúfolt városában kettészakad a csapat, na és kiknek nincs gps-e? hát nekünk. Tamás telefonja segít ki.  Zozoo kint hagyja az út mellett szép fehér motorját a ködben, szerencsére a piros ülése szinte világit a Passo di Giau hüttéje előtt így megtaláljuk őket. Beülünk, száradunk kicsit. Szerencsére nem igazán esik, csak helyenként „nedves a levegő”. 

 

nedves a levego
nedves a levegő

 

Soraga és a szállás már nincs túl messze, további csavarok nélkül tartunk oda, a Lago di Fedaia mellett elhaladva.  Tipikus olasz szállás, pici régi szobák, és még attól is kisebb fürdőkkel. A zuhanyzó… hát részemről csak névleges, jobb helyeken a seprűtároló is nagyobb. 

 

Hotel Heidi, Soraga
Hotel Heidi, Soraga

 

A szálláson vacsorára már esély sincs, Marija, a háziasszony szerint a szakács már alszik, elvégre este 8 van.  Kerülünk egyet a környéken, errefelé nem kunszt egy pizzériát találni. A pizza átlagos, de nem rossz, a ház bora valószínűleg nagyrészt a csapból jött, az már látszik, hogy másnap nem itt eszünk.

A reggeli az jó,  errefelé valódi sonkát tesznek az asztalra. Biztos ami biztos megrendeljük a vacsorát, bár fogalmunk sincs hogy mi lesz az.  Ma egy szép nyolcast rajzolunk a térképre. Az indulás nehézkes, a völgyben áthaladó út az egyetlen lehetőség, amin egy kis útlezárás is kilométeres dugót okoz. Osonunk a motorokkal előre, nem parkolni jöttünk.  A Sella felé tartunk, de igazából nem sokat látunk belőle, biztos szép lehet. A Passo de Gardena (Grödeni hágó) a „túrapihenő”.   Mindenki megmászik egy csúcsot. Én a parkoló feletti 15 méter magasat.  Már így is 2121 méter magasan vagyunk, nem kell ezt forszírozni. Az én kis otthonos csúcsomra feljött egy háromlábú kutyus.. ő is érdekes volt :).  A többiek (Lacit kivéve) a Cir-csúcsok felé gyalogolnak, Laci meg a szemben lévő gerincre, hátha onnan többet látni.  

 

Sella-ködben
Sella ködben

 

La Villa-n és Arabban át a Passo Pordoi-ra tartunk, majd Canazei-be visszatérve az előző napi hágót csináljuk meg visszafelé.   Most megállunk a Lago de Fedaia mellett és átmotorozunk a gáton. Régi építmény, még macskakővel burkolt és támpillérek tartják. A túloldalon van egy háborús múzeum.

 

Lago de Fedaia
Lago de Fedaia

 

I.VH emlékmű
I.VH emlékmű

 

I.VH
I.VH múzeum

 

Olaszország az I.Világháborúban

Az olasz front az első világháború egyik frontvonala volt, ahol 1915-től 1918-ig Olaszország és az Osztrák–Magyar Monarchiacsapatai, illetve 1918-ban más antant csapatok és német segédcsapatok is küzdöttek egymással. Olaszország - felbontva a Németországgal és az Osztrák–Magyar Monarchiával kötött hármasszövetséget - az antant oldalán lépett be az első világháborúba 1915. május 23-án. Az antant - a londoni egyezmény alapján - a háborúba lépésért cserébe Olaszországnak juttatta volna Trentinót(Dél-Tirolt), Triesztet és az isztriai partvidéket, egyes kisebb szigeteket Dalmáciában és az Albánia fölötti protektorátust, ezzel  az Adriai-tenger olasz beltengerré vált volna. Olaszország bízott másfélszeres létszámfölényében, és azt remélte, hogy egy gyors, mindent elsöprő támadással a Monarchia hátországába fog vonulni és nem kell berendezkednie egy nyugati fronthoz hasonló állóháborúba. Ám az 1915-ben támadó olasz csapatokat a Monarchia seregei visszaverték és ennek következtében Olaszországnak egy több évig tartó állóháborúval kellett szembenéznie.

Az Osztrák–Magyar Monarchia és Olaszország között tartó 3 éves háború 1918-ban fejeződött be, a Monarchia vereségével. A Monarchia (részben más hadszíntereken, illetve szövetségesei által elszenvedett vereségek nyomán) széthullott, helyét a térségben nem egy új birodalom, hanem kisebb államok foglalták el, melyek nem nevezhetők nemzetállamoknak, a népesség a legtöbb országban nemzetiségileg ugyanolyan megosztott lett, mint az Osztrák–Magyar Monarchiában. A Balkánon és a Kárpát-medence térségében hatalmi űr keletkezett, melyet az antant hatalmak akartak elfoglalni, így Görögország, Lengyelország – brit,Románia és Jugoszlávia – francia, Magyarország, Ausztria, Albánia – olasz érdekkörbe tartozott volna. A franciák és a britek azonban ténylegesen nem tudtak dominálni a térségben, az olaszoknak pedig – bár megnyerték a háborút – mégsem sikerült a londoni egyezményben foglaltaknak érvényt szerzniük, kis területeket kapott csak meg Olaszország, pláne az olasz fronton tanúsított véráldozatához képest. Olaszország instabillá vált, állandó sztrájkok követték egymást, tüntetések, gyárfoglalások, végül a politikai rendszer az 1920-as években átstruktúrálódott, létrejött a fasiszta Olaszország, mely újabb területi követelésekkel lépett fel, egy újabb háború megszervezését kezdte el.

Az olasz fronton mindkét oldalon nagyok voltak a veszteségek, az olaszoknak csaknem 500,000 katonájuk maradt a harcmezőn, a Monarchia 200-300,000 embert vesztett az olasz fronton.

 

Dél Tirol

Ausztria az I. világháború után veszítette el ősi tartományának, Tirolnak a naposabb, gazdagabb, és nagyobbik felét. A Saint Germain-i békeszerződés Olaszországhoz csatolta a Brenner-hágótól délre eső területeket, ahol nagyarányú betelepítésekkel igyekeztek megváltoztatni az etnikai arányokat. Ez nagyon sok feszültséget és konfliktust okozott. A II. világháború után autonómiát kapott ugyan, de ez csak névleges volt. Olyan nagy volt az ellentét az osztrák és a betelepített olasz lakosság között, hogy még terrormerényletek is előfordultak. Végül Ausztria 1960-ban az ENSZ elé vitte Dél-Tirol ügyét. 1992-ben pedig hivatalosan is elismerte, hogy Olaszország megvalósítja az autonómiát, amely valóban példaértékű. A lakosság 68%-a német, 27%-a olasz, 4% pedig ladin anyanyelvű. Az olaszok egyedül a fővárosban, Bozenben vannak többségben, itt él a betelepített olaszok 60%-a. Mi turistaként semmiféle viszályt, vagy feszültséget nem tapasztaltunk, de az itteniek úgy tartják, hogy „Süd-Tirol ist nicht Italien”. Az olasz egység napját sem ünnepelték meg, a kormányzó azt mondta, ez nekik nem ünnep. 
Ma Dél-Tirol Olaszország leggazdagabb régiója. Kiemelkedő a szőlő és az almatermesztés, valamint a turizmus. 

 

 

A tó felett egy érdekes felvonó közlekedik, kosarakba kell beállni és úgy visz fel a Marmoladara. Ja nem.. egyrészt mert már nem járt, másrészt meg így utólag megnézve nem is oda visz, hanem egy Rifugio Pian Dei Fiacconi nevű szálláshelyre. Na mondjuk az se lehet semmi hely, ahová csak így lehet feljutni.  

 

marmolada-lift
Spéci lift

 

Kicsit későre jár, innen már csak pár száz kanyar a szállás Falcaden és Moenan keresztül. 

 

kanyarok
kanyarok a Dolomitokban

 

 

 

A tempónak meg van a jutalma, még ébren a szakács. Nos az olasz vacsora úgy néz ki, hogy egy nagy tál tészta a „leves”.  Csak egyszerű tészta valami szószban de nagyon finom, és szedsz amennyit akarsz. Második már porciózott, tepsis krumpli sült hússal, de Marija a végén otthagyja a tepsit, nem kell itt kérni a repetát, csak legyen elég hely a desszertnek ami talán puding volt. Ezután már csak alvás. A nem túl lelkes „esti séta?” kérdésre a csepergő eső adta meg a választ.

A következő nap többesélyes volt, este nem döntöttünk el semmit. Egyrészt esős részek felé nem indulunk, másrészt menjünk-e el a Dolomitokból ha már itt vagyunk. Csaba erősen forszírozta a Stelvio hágót, ami azért nem itt van. Én szívesen megnéztem volta a Stilferjoch Hágó Múzeum épületét,  de az még a Stelviohoz is kerülő. Reggeli, miközben Marija elénekli, hogy mi lesz a vacsora. Bólogatunk és egy szót sem értünk, de jó lesz az.

Végül a Stelvio  lett a nap célja, de ehhez át kellett vágni Bolzanon és Meranon, no meg az Adige folyó völgyén, ahol is közel s távol nincs más út ennek megfelelően forgalmas is.  A 2757 méter magas hágóra a 48 hajtűkanyarral tarkított keleti úton mentünk fel. Ezen a részen kell rendesen dolgozni a motorokkal a szűk visszafordítókban. Hétközben még tűrhető volt a forgalom, bár egy-egy kocsi mögé rendesen be lehetett ragadni, hétvégét viszont senkinek sem ajánlom. Az időjárással nagy mázlink volt, verőfényes napsütés és tiszta levegő. Na meg persze a szokásos autós-motoros-kerékpáros tömeg. Ez utóbbiaknak a legnagyobb tisztelet. Így 3000 méter közelében még gyalogolni is elég, hát még tekerni. Laci is megtanulta hogyan kell ilyen helyen jól éreznie magát: le kell ülni egy árnyékos helyre és relaxálni  :) .

 

Stelvio alulrol
a Stelvio alulrol

 

 

Stelvio kanyarjai
a Stelvio kanyarjai

 

Stelvio felülről
a Stelvio felülről

 

Lefele az északi úton mentünk ami egy szakaszon belép Svájcba, de befelé semminemű határ nem volt, kifele is csak egy határőr intett tovább. Az út ezen a szakaszon sokkal jobb minőségű, a kanyarok tempósabban motorozhatóak és a táj is zöldebb.  Időnként egy-egy furcsa kocsival találkoztunk, valami fluggos-futam lehetett. Leérve Glorenza középkori kis városban állunk meg pihenni. Árnyas tér, jéghideg vizű kúttal. Megtöltök egy literes ásványvizes palackot, de senki sem ad érte két eurót. Viszont egy nő magyarul kérdi meg, hogy nem tudom-e miért van lezárva az egyik út. Kb 15 másodperce érkeztem. Hát nem. 

Visszafele az út ugyanaz, csak időnként be kell öltözni, majd az újra kisütő nap miatt vetkezni. Két perc alatt szauna a esőruha. Meránoban ezúttal tartunk egy kis városnézést, nem szándékosan és nem a legszebb részen.  Bolzano után Zozoo  a Passo Nigra fele vezet, nagyon jó döntés, végre egy kis tempós kanyargás. Mondjuk a kezem majd lefagy mert a kesztyűt elraktam. Ma is megfelelő időben érkezünk a vacsorához, és tényleg jó lett. Magamtól meg nem enném a spenótot (pedig voltak már ez irányú kísérletek utazás közben), de itt tésztába töltve még ez is finom. A Stilferjoch ma kimaradt, de nekem ez egyértelműen azt jelenti, hogy oda bizony vissza kell menni. Reggel már indulás hazafelé, Zozoo próbál alkudni Marijával, hogy korábban kapjunk reggelit. Marija úgy nézet rá mint egy holdkórosra, majd fejbe lőtte. Szerencsére csak imitáltan. Este még ránézek a zuhanyfülkére, de nem lett nagyobb. Ha nem hát nem.

Reggel csomagolás, pakolás, elköszönés. A nyílegyenes hazaút azért kanyarog kicsit,  például újra megnézzük a Sellát. Ezúttal látjuk is. És igazán fenséges.   Még egy hegyet is megmászunk. Na jó.. dombot.  Innen már tényleg hazaféle vesszük az irányt.  Egy út menti  benzinkutas büfében magyar a pincérlány, majd a következő megállónál a felfelé tekerő pár köszön ránk szia-val.

 

Sella
Sella

 

 

Sella
Sella

 

Laci elrakja a fényképezőgépet, nincs itt már mit fotózni. Aztán a Lago di Anterselva-nál előveszi :) ...van itt még mit fotozni. Ez úgy kb. a hegycsúcsokkal övezett tengerszemek kvintesszenciája. Ez után jön még a Via Passo Stalle egysávos kis hegyi kanyargósa. Amit ki kell várni, mert óránként csak egy negyed órát járható az egyik irányból,  és addig nekünk pont félóránk van. Szóval addig mi eszünk. A mögöttünk várokozók meg nézik, hogy mi milyen jóízűen falatozunk :). 

 

Passo Stalle
Passo Stalle

 

Végig a hágón, majd el az Obersee mellett. Beiktatunk még egy kitérőt, a Kals am Groszglocner felé, ebből az irányból úgysem láttuk még. Útközben jobbkézről egy hatalmas vízesést látunk, kattognak a fényképezők. Megyünk tovább, amíg lehet, de persze egy idő múlva fizetőssé válik az út. Ezt eddig elég jól megúsztuk, máskor több ilyen szakaszba futunk bele. Vasi előremegy, majd közli, hogy egy euro a belépő, amit szépen ki is készítek. Majd szépen megtoldom még hat-ötvennel… fene a vicces kedvét :).  Nem olcsó, mint ahogy az alig két km-re lévő parkoló étterme sem. Ezért viszont kapunk egy teljesen átlagos kaját.  Naszóval ezen út legszebb része a vízesés, elég ha addig mész. A Grossz meg már innen is látszik, ingyért. 

 

vizeses a GrosGlockner másik oldalán
vízesés a GrosGlockner másik oldalán

 

Vissza a főútra, át Obervellach-on majd el a MillstatterSee mellett.  Bevásárolunk, ma vacsorára nem számítunk. A szálláshoz vezető utat (ösvényt?) építik, megint murván megyünk felfele. Szerencsére nem sokat. A szálló megvan, de megállni előtte nem egyszerű, talpalapnyi vízszintes hely sincs, játszani kell a vasakkal. Bent magyar szó fogad, de azért is a kakasüllőre kerülünk.  Mindig mászni kell, de még milyen szűk lépcsőn.  Fenn van pár szoba, nyikorgó ággyal, de nekem az a lényeg, hogy van jó nagy zuhany. Mondjuk víznyomás az nincs. Egyébként is érdekes, a közös fürdő egy szoba lehetett valamikor,  ide beraktak pár nagyon pipec üveg mosdót, meg egy kanapét (?), valamint furnérral leválasztottak két zuhanykabint. Amit kertikapu retesz zárt és viharlámpa világított meg.  Zozoo bement, kijött majd csak annyit kérdett: „Ezt így most miért?”.  De legalább nem veszett a feledés homályába, mint egy normális fürdőszoba. (Na mondjuk az olasz zuhanyfülkére is emlékezni fogok, és javasolni a Booking-nak, hogy az opciós listában az emberméretű zuhanykabin is szerepeljen).

 

Reggel a Turracherhöhe felé vettük az irányt, kicsit csodálkoztam, hogy Laci nem akart bobozni. Bár az is igaz volt aki ma haza vagy Bp-re akart érni.  Mi nem forszíroztuk ezt a hétszáz pluszos távot. Hárman leváltunk Judenburgnál, innen azért még akad némi hegyi kanyargó Wiedneralm-on át. ez egy igazán remek szakasz, sajna azzal jár, hogy Graz-on át kell menni. Bár lehet, hogy még ezért a rövid kerülőért is megérte volna venni egy matricát, mert Graz belvárosát átépítik, nem keveset araszoltunk a kánikulai dugóban. Esély sem volt előre osonni. Innen már mellékutakon mentünk a határig, itthon még tettünk bele egy kanyart. Ha már itt voltunk, akkor átvágtunk az Örségi Nemzeti Parkon, majd a Balaton felvidéken és csak Balatonfüreden jöttünk le, mert ott volt a szállás. Ami a házigazda szerint 300 méterre volt a víztől. Nem is volt több mint egy kilométer. Csobbanás az este már ingyenes strandon, séta a Tagore-n, vacsi a Halászkertben, majd séta vissza az ekkorra már két kilométerre lévő szállásra. 

Másnap a reggeli kihagytuk, az Alpok szépségei után nem igazán vágytunk a lapos mellékutakra, így egy  tankolás után egy pihenővel húztuk hazáig a gázt. 

 

 

Dél-Tirol

 

Csele video - Dél Tirol

Csele videója az útról

 

© Csele & MGP & Zozoo

2016-07-07

barangolo.com