Csütörtökön csak jóval ebéd után tudok elindulni Szatmárnémeti felé, ahol Tamás barátom fog csatlakozni hozzám, hogy együtt motorozzunk el a Gyergyószentmiklós határában található Rubin Panzióig. Tamás és felesége kedvesen fogadnak és mindenféle földi jóval kínálnak, így közel délután 5 óra felé jár az idő, amikor útnak indulunk. Tamás kilőtt nyílként szeli előttem a kilométereket, és ha egy-egy percre meg kell álljunk a forgalom ritmusa miatt, akkor szégyenlősen kérdezi, hogy nem tart-e fel nagyon? .... hmmm:) Jó vicc! Alig bírok utánad kapaszkodni:) Minden igyekezetünk ellenére nem érjük el sötétedés előtt még a Mezőséget sem, pedig Szászrégen felé már eléggé leromlik az út minősége. A tök sötét jót tesz a rossz utaknak ... nem látom a gödröket :-P (a nagyot világító plusz lámpáimat vagy az előttem haladó Tamás, vagy a szembejövő forgalom miatt kell állandóan lekapcsolnom).
A Bucsin-tető szerpentinje sem tartozik ilyen körülmények között a kedvenceim közé, de alighogy befordulok az utolsó visszafordítón már fel is tűnnek a szállásunk fényei az út bal oldalán.

 

 

Szatmári Pisti - aki voltaképp ezt a hosszú hétvégét leszervezte -, és endúrós barátai már az épület előtt várnak bennünket. Nem sokkal utánunk befut még egy pesti háromfős csopperes társaság is. Nagy az öröm, és hamar körbeszalad Tamás "dejóhogymegjöttünk" pálinkája :)
Az endúrós csapat három nap alatt jött ki idáig, végig föld utakon, erdőkön-mezőkön át. Van közöttük vérprofi senior, de olyan fiatal is, aki éppen most kezdi a motorozás ezen műfaját. Láthatóan máris tele vannak élményekkel, jókat nevetgélnek csetlés-botlásaikon. A csopperesek nyugodt, vidám fiúk, hamar találunk velük közös témát. A vacsora után a panzió alkalmazottai tisztelettel kérik, hogy a vég nélkülinek igérkező beszélgetést a szobáink elött található társalgóban folytassuk. Itt aztán hajnalig megy a diskurzus arról a soha meg nem unható témáról, hogy melyik is a legjobb motor a világon :-P

 

 

Tamással már otthon megállapodtunk abban, hogy nem kapaszkodunk senkibe, hanem megyünk kettecskén amerre éppen kedvünk szottyan. Már hajnalban a notebook-ja elé kucorodik, és szorgalmasan igyekszik a munkáját elvégezni (még otthon megmondta, hogy csak úgy tud elszakadni, ha pénteken lesz lehetősége a munkára és internetkapcsolata ... volt neki mindkettő).

Amíg ő elvégzi amit el kell neki, én járok egyet a környéken és csodálom a napkeltét a Gyimesi medencében. Hamarosan Sorosi Petit látom a Panzió erkélyén, ők is korán kelnek tehát. Kérdezem is, hogy merre tervezik a mai napot. Peti jobbra legyint a kezével: "Arra" -mondja. Gondolkozom is erősen, hogy mi lehet "arra"? ... de nemigen jutok semmire:)

 

 

Gyilkos-tó, Békás-szoros, Csalhó, Gyimes, Alcsík, Csíkmenaság

Reggelinél megemlítem, hogy mi a Csalhó hegyre akarunk felmenni első körben (a Békás szoros után balra), amire Pisti - aki a környéken tényleg minden utat ismer - határozottan állítja, hogy oda bizony nem fogunk tudni, mert az az út le van zárva, és fegyveres őr vigyázza. Kicsit megrettenünk, de annyira nem, hogy meg se próbáljuk. Majd látjuk ... dünnyögjük ... és elhúzzuk a csíkot otthonról.

 

 

 

 

A Békés szorost elhagyva megtaláljuk a térképen fehér színnel jelzett utat a Csalhó felé, és kis riadalommal a lelkünkben rá is fordulunk. Az út kezdetben meglepően jó aszfalt. Később jó román szokás szerint tele lesz kátyúval, sőt néhol az aszfalt teljesen eltűnik, de nincs lezárva, és ez a lényeg. Óvatosan kaptatunk felfelé, és várjuk vajon hova lyukadunk ki, hol kell letennünk a motorokat, hogy szép panorámát kapjunk. Fölöttünk 2000m magas csúcsával kivillan néha az erdőből a Csalhó fehér sziklacsúcsa. Hamarosan egy mezőre érünk, és káprázatos panoráma tárul elénk. A völgyben előttünk a Békási víztározó fénylik a Kárpátok ölelésében. Innen feljebb már csak gyalogosan lehet jutni, de azt most nem vállaljuk be.

 

 

Vass Lehel fotója talán érzékelteti mit hagytunk ki.

 

 

A Csalhóról lecsorogva megkerüljük a víztározót ... naggyon jót kanyarogva;-) ..., és megkeressük azt a murvás utat, amin át lehet jutni a Gyimesbe. Ez az út Damuc nevezetű helységből indul, és Hidegségbe ér be. A kezdetben "murva-sztráda" minőségű úton, még menetrendszerű buszjárat is van, legalábbis erre utalnak a buszállomások. A táj végig gyönyörű, egy-két helyen romantikus patakátkeléssel fűszerezve.

 

 

 

 

A Gyimest Hidegségpatakán keresztül érjük el. A Gyimes alacsony hegyvonulat, nagy kiterjedésű kaszálók és legelők jellemzik. Szelíd szépsége engem már régen rabul ejtett. Azt érzem mindig itt, hogy más dimenzióba kerülök, az idő mintha nem is múlna. Senki nem siet, de mindenkinek van dolga.

 

 

 

Megállunk egy háznál, ahol bolt működik. Kapni itt mindent, amire szükség lehet: élelmiszert, ruha féléket, de néhány alapvető szerszámot is. A ház előtt árnyas lóca, ahová kihozzák nekünk a kávét, amit persze a konyhában főzött meg a gazdasszony:) Egy bácsi elegyedik szóba velünk, érdeklődik merre megyünk. Mondjuk, hogy le Csíkba. "Aztán a hegyen át-e?" -kérdezi, és ravaszul mosolyog. "Mer'ha nekem ellyen motrom lenne, én csak arra mennék." -teszi hozzá. Persze, persze bátyám:)

A kis mindenes bolt kerítésén a legfrissebb "post"-ok vannak kiszegezve. Hát nem jobb ez, mint a Facebook?

 

 

Csíkszeredáról még nem fordulunk Gyergyó felé, hanem alcsík felé vesszük az irányt. Szeretnék egy kicsit a falvak között kóborolni. A cél Csíkmenaság felkeresése, de az odavezető utat is nagyon élvezem. Csíkmenaság nevét népdalaink modern feldolgozásaiból a fiatalok is ismerhetik.

A Csíki falvak falurészekre, úgymond tízesekre tagolódnak, melyek őrzik a falu régmúltját. A tízeseknek, mint területi szerveződéseknek, pontosan körülhatárolt feladatkörük volt az illető település gazdasági-katonai életében. A tízesek tulajdonában voltak a szántóföldek, legelők, erdők. A tízes legfontosabb feladatköre azonban tíz katona kiállítása volt. A székelyeknél a katonai szolgálat jelentette a székely szabadság jogforrását és zálogát, amelyért adómentességet élveztek.

 

 

 

 

 

 

Lassan ránk telepszik a sötétség, így innen már hazafelé fordulunk. A vacsoránál ki-ki elmeséli a saját napját. Mi tátott szájjal hallgatjuk az endúrósok izgalmas beszámolóit, ők meg ránk csodálkoznak, hogy mégiscsak fel tudtunk menni a Csalhóra. Este én már a vacsora alatt elbóbiskolok, nem kis céltáblát kínálva egy-két incselkedősebb vérmérsékletű cimborának. Elfáradtam na!

 

 

Bucsin, Szováta, Medvetó

Reggel összekapjuk magunkat és végre nappali világosságnál jót döntögetve felmegyünk a Bucsin-tetőre. Kicsit körbenézünk, majd indulunk tovább Szováta felé, merthogy ha hiszitek ha nem én még sohasem láttam a Medve-tavat.

 

 

 

 

Tamás a település határában félrehúzódik, és kérdezi, hogy nem bánnám-e ha megmutogatná, hogy ő gyerekkorában hol volt elszállásolva nyaranta, és hol jártak le a tóra fürödni? Fülig ér a szám. Imádom az ilyeneket:) Egy alsó poros úton közelítjük meg a tavat, közben olyan barna juhnyáj mellett megyünk el, amilyet még sohasem láttam. Azt hiszem valami különleges fajta, de Tamás meséli, hogy befestik a juhok szőrét, hogy a juhász ne tudja őket eladogatni. Cseles.

A tó partján leparkolunk, majd cuccainkat egy presszós lány kezeire bízva, komótosan körbesétáljuk a tavat (illetve tavakat), és rácsodálkozunk a tanuhegyként magasodó sóhegyekre. Itt minden a sóról szól, a vidék az erdélyi sóbányászat központja. Szokták ezt a tájegységet egyébként Sóvidéknek is hívni.

Tamást millió gyerekkori emlék fűzi ide, egyiket a másik után meséli. Lelki szemeim előtt az akkori Szováta lebeg, koszos zsúfolt buszaival, miközben egy modern nyüzsgő fürdőváros utcáin sétálgatunk.

 

Bözödujfalu

A falu a romániai falurombolás jelképévé vált: 1988-ban elárasztották egy új víztározó építésekor. Az egykori falu emlékét márványtábla őrzi, amelyen a lakosok nevei és a faluban gyakorolt vallások szimbólumai láthatók. A Sükösd Árpád által 1995-ben emelt emlékművön a következő szöveg áll: "A tó fenekén Bözödújfalu nyugszik, 180 házának volt lakói szétszórva a nagyvilágban ma is siratják. A diktatúra gonosz végrehajtói lerombolták, és elárasztották, ezzel egy egyedülálló történelmi-vallási közösséget szüntettek meg, melyben különböző nemzetiségű és felekezetű családok éltek együtt évszázadokon át, egymást tisztelve, és szeretve, példás békességben. Immár a katolikus, unitárius, görög katolikus és a székely szombatosok fohászai örökre elnémultak. Legyen e hely a vallásbéke helye és szimbóluma." A faluból megmaradt templomok (katolikus és unitárius) az évek során egyre rosszabb állapotba kerültek. A templomok cserepeit az a néhány cigány család használta fel, akik itt laknak.

 

Parajd

Képzeld el a parajdi sóbányában sem voltam még. Jól látod, ez az út a "bakancslistámról" szól :)

Tamás itt is sokat megfordult gyerekkorában. Voltaképpen azért nyaralt mindig Szovátán, hogy Parajdra átjárjon a bányába, mert súlyos asztmája volt, és abban az időben ez volt az egyetlen lehetőség a kezelésére Romániában.... külföldre meg ugye csak ritkán mehettek. Ma már modern buszok visznek le a bánya mélyébe, de régen - meséli - a bányászokkal együtt mehetett le, a csillékben utazva. Egész nap eljátszadozott valamelyk félreeső járatban, és délután velük együtt jött ki. Nem volt ez legális akkoriban, csak az édesapja intézte el neki ezt a lehetőséget. ...hmmm érdekes lehetett :)

Ma nagyiparban megy itt a turizmus, melynek egy jelentős része most sem a bámészkodó turista kategóriája, hanem a gyógyulni vágyóé. Sokan játszanak gyermekeikkel, hogy repüljön gyorsabban az idő, és a gyerek minél többet töltsön lent. A levegő valóban fantasztikus! Nekem is kitisztul teljesen a tüdőm. Az allergiámról egy rövid időre megfeledkezzhetem, és éjjel az orromon át vehetem majd a levegőt végre.

 

 

 

 

Farkaslaka, Tamási Áron

Farkaslakán fejet hajtunk Tamási Áron sírja előtt, és meglátogatjuk szülőházát. Tamási Áron 1966-ban hunyt el Budapesten. Kérésére szülőfalujában, itt Farkaslakán temették el.

 

 

Zetelaka

A hagyomány szerint eredetileg a ma Csellőnek, vagy Csele-dombnak nevezett helyen feküdt a Küküllő kiszélesedő völgyében, a mai falutól negyedórára és régen Cseleházának hívták. Cseleházát a tatárok pusztították el, a cseleháziak, akik az új falut alapították egy csel segítségével menekültek meg. Vezetőjük a fákat embermagasságra kivágatta, és minden fa mellé puskával felfegyverzett embert állított. Alig voltak néhányan, de a fákkal együtt hadseregnek tűntek. A megrémült tatárok eszeveszetten elmenekültek :)

A falu szülötte Boros Fortunát ferences szerzetes (történész, író, a kommunista rezsim áldozata), akiről ma gimnázium van elnevezve itt, melynek végzős diákjai a faliújság fényképei szerint magyar népviseletben ballagnak el mind a mai napig.

Megállok egy pillanatra a falu szélén a temetőben, és végigolvasom a neveket. Mind egy szálig magyar név.

Libán-tető

Lecsendesülve gurulok tovább a Libán-tetőn Gyergyó felé. Körülöttem gyönyörű táj, apró üdülőtelepülések, egy-két tanya. Jobbra épp most hagytam el az Ivo felé induló utat. Innen lehetne keresztülszelni a Madarasi Hargitát Csíkmadaras felé. Majordokiék bejárták már ezt az utat, és egyszer majd én is be fogom!

 

 

Nem megyek gyorsan, nem a kanyarokat, inkább a tájat akarom élvezni. Különben is annyit mesélnek mostanában arról, hogy milyen sok a medve a Hargitán. Nagyjából itt tartok a morfondírozásban amikor az orrom előtt átkocog egy szép nagy barna medve az úton. A torkomba ugrik a szívem az izgatottságtól, és kézzel-lábbal mutogatok Tamásnak, aki visszajelez, hogy ő is látta.(a foto a netről való)

 

 

 

Este amikor a fiúknak mesélem a sztorit, körbekapnak az endúrósok és feszülten várják a folytatást - hiszen ők egész nap az erdő sűrűjében, minden civilizációtól távol éppen nagy veszélynek vannak kitéve ilyen téren -, dehát velem csak ennyi történt srácok:) Na erre rögtön el is neveznek bennünket "macis-fiúknak" és egyik a másik szájából veszi ki a szót és mondják a jobbnál-jobb tanácsot, hogy mit is kell tenni, ha az ember véletlenül medvével találkozik a hegyekben. Nem lettem sokkal okosabb :P

100.000km a GS-ben

Hazafelé Szászrégen - Kolozsvár - Zilah - Margitta - Debrecen útvonalon jövök. Végig élvezetes, kanyargós, többnyire gyér forrgalmú útvonal. Minden motorosnak ajánlom ...főleg száraz időben:)

A hűséges sárga GS-em éppen ezen az úton ért a száz-ezredik kilométerhez. Ennyit mentünk együtt jóban, rosszban, rengeteg élményt begyűjtve. Köszönet neki érte.