1157-ben Otker Sankt Lambrecht-i apát egyik szerzetesét, Magnust küldte lelkipásztorként a mai Mariazell környékére. Ő az apát engedélyével egy hársfából faragott Mária-szobrot is magával vitt az útra. December 21-én este, mikor már közel járt céljához, egy sziklatömb útját állta. A Szűzanyához fohászkodott és erre a szikla kettéhasadt, és folytathatta útját. Mikor megérkezett, a szobrocskát egy fatönkre helyezte, és kis "cellát" eszkábált föléje. Innen származik a település elnevezése: a "cellabeli Mária". Az első nagyszabású kegytemplomot 1378-ban Nagy Lajos magyar király építtette itt a török felett a Szűzanya segítségével aratott győzelme után. Bár sosem volt magyar föld, Mariazell az utóbbi csaknem hét évszázadban a magyarság legnyugatibb Mária-kegyhelyévé vált. Tavaly Csíksomlyón fogadtuk meg, hogy a Mária Utat követve elkerekezünk Mariazellbe.

Fogadalmunkat csak részben teljesítettük abban az értelemben, hogy egyrészt Máriapócs helyett ismét lakóhelyünkről, Debrecenből indultunk, másrészt a már részlegesen felfestett gyalogos Mária Utat csak néhol érintettük. Az útvonal tervezésénél az útbaeső zarándokhelyek és a csak kerékpárral (vagy gyalogosan) megközelíthető természeti szépségek felkeresése volt a fő szempont. Utunk részben összefonódott a Gyulafehérvári Caritas által szervezett Csíksomlyó - Máriapócs - Mariazell kerékpáros zarándoklattal. Csak részben, mivel az útvonal első szakaszát mi tavaly már megtettük (link), ráadásul a szabadságolások miatt ismét csak egy hét állt rendelkezésünkre. Az utolsó napokban dőlt el, hogy István barátommal, bérmakeresztapámmal kettesben vágunk útnak.

Felkészülés

Fizikailag: 1. sok-sok futás; 2. gyalogos teljesítménytúrák; 3. kerékpározás (hegyi terepen is) Szellemileg: 1. sok-sok böngészés a neten a látnivalók után; 2. nagy felbontású hegyi térképek beszerzése az útvonal tervezéséhez; 3. előzetes szállásfoglalás, melynél a zarándokjellegnek leginkább megfelelő egyházi szállásokat, plébániákat és kollégiumokat vettük figyelembe

Technikailag: jól felkészített kerékpárok, kerékpáros ruházat és védőfelszerelés, kerékpáronként kb. 25 kg-nyi málha

1. nap: Debrecen - Eger (129 km)

"Természetesen" rosszul alszom, napok óta minden izmom pattanásig feszül, úgy nekirontanék már! A Megtestesülés Plébánián Laci Atya megáld bennünket, és hét órakor végre nyeregbe pattanunk! Eleinte sokat beszélgetünk, később szótlanul tekerünk át a Hortobágyon. Az első és egyetlen kis technikai gond Balmazújváros előtt jelentkezik: az SPD pedálom stoplijából elhagyom az egyik csavart, melyet átmenetileg egy fadarab befaragásával pótlunk. Tiszacsegén a vasboltban az eladó - miután megtudja, hogy hová tartunk - ajándékba ad pár csavart. Ekkor érezzük először az emberi jóságot, mely ismét végigkísért bennünket.

Csegén átkompolunk a Tiszán, majd Ároktőn rögtön eltévesztjük az egyetlen lényeges kereszteződést. Erre 5 km után jövünk rá, Mezőcsáton át épp ennyivel hosszabb az út Mezőkövesd felé. Nem fordulunk vissza. Amúgy is évek óta készülök Mezőcsátra: vajon mire emlékszem még az iskolából, amelynek szolgálati lakásában annyi felejthetetlen hetet töltöttem Bözsi mamánál? A szolgálati lakás már nincs meg, helyén vadonatúj, ízléses iskolaépület áll. Ez így van rendjén, maradnak az emlékek és a régi fényképek. Zarándokhoz méltóan a boltból eszünk, zarándokhoz méltatlanul a kocsmában kávézunk. A kerékpáros cipő kopogása hallatán az asztalt támasztó nyugdíjasok és a játékgépet verő cigányok egy pillanatra felkapják a fejüket, aztán a sör és a nyerő széria láthatóan fontosabb számukra.
Már látszik a Bükk, melynek ugyan csak a nyugati nyúlványait fogjuk érinteni, de innentől kezdve lényegében Mariazellig hegyeken át fogunk haladni. Gelejen gólyafészkeket fotózunk, majd Mezőnagymihálytól Mezőkövesdig háromszor is áttekerhetünk az M3 felüljáróin. Ráadásul mindhárom felüljáró látótávolságon belül volt...
Kövesden feltankolunk csokiból és "fantanarancsból", hogy újult erővel vághassunk neki az Eger előtti domboknak. Ami a táplálkozást illeti, pár alapszabályra már tavaly rájöttünk. Egyrészt nem szabad megvárni az éhségérzetet (ezt jelzi, amikor az ember vágyakozva gondol a hátizsákban krémmé olvadt Sport szeletre), másrészt teljesen természetes, hogy a szokásos étrendünkhöz képest rengeteget eszünk és iszunk. Az első napok hőségében teljesen természetes volt az 5-6 liter (!) folyadék megivása.

Novajnál boldogan fotózzuk a szőlőt és a lankák között megbúvó falucskát, majd a két szerpentinkanyaron át Ostorosra jutunk. Innen már Eger belvárosáig lejt az út, hatvannal kergetek egy Opel Corsát:) Az egri szállásunk a Kossuth Zsuzsa Kollégiumban van. Kényelmes az ágy, van tisztálkodási lehetőség, ráadásul olcsó is, szóval minden rendben. Este a Bazilikában szentmisén veszünk részt, vacsora után sétálunk egyet a Dobó tér forgatagában. Még nincs teljesen sötét, amikor eltesszük magunkat holnapra.

2. nap: Eger - Cserhátszentiván (108 km)

Ébredés negyed hatkor a Virágom, virágom c. Halász Judit szám dallamára. Nem is gondoltam, hogy ilyen kíméletes telefonos ébresztő is létezik:) Indul a reggeli rituálé: pakolás, izotóniás ital (Izomtóbiás) és calcium-magnézium pezsgőital készítése, izomlazító krém, indítókávé, felmálházás, stb. Hat óra körül indulunk. Az Albán Pékség friss sonkás táskáival felszerelkezve Egerszólát felé vesszük az irányt. Az Eger feletti magaslatról megcsodáljuk a hajnali párában fürdő Nagy-Egedet.

Nyugat felé már tisztán kivehető mai úticélunk, a Mátra. Egerszólát után annyira elhanyagolt az út, hogy már azt hisszük, eltévedtünk. Egy 7 km-es erdei kanyargás után azonban csak begurulunk Tarnaszentmáriára.
Tarnaszentmárián található hazánk legrégebbi, ma is működő temploma, melynek hajóját egyes adatok szerint a X. század végén építették. A szentély alatti altemplomot fejedelmi temetkezési helynek tartják. Amíg a kapun kifüggesztett számon felhívott gondnokot várjuk, a templomkertben egy néni tart szóval bennünket. "Szánmárin" - ahogy ő mondja - nagy az elvándorlás, jelenleg tizenegy ház áll üresen (az egész falut alig több mint 200-an lakják). Az utóbbi időben a hétvégi házat kereső nagyvárosiak körében megélénkült az érdeklődés a település iránt. A templomkertben megbújó szovjet emlékműről a néni döbbenetes történetet mesél: egy orosz asszony 67 év után az idén itt találta meg a fia sírját. Legyen szó felszabadításról vagy leigázásról, gondoljunk csak bele az Anya helyzetébe...

 

A gondnok részletesen elmagyarázza a templom történetét. Az évezred alatt mindvégig katolikusnak megmaradó kis templomba ma alig néhányan járnak rendszeresen szentmisére. Megtudjuk, hogy a déli falon lévő fonatos keresztnek vagy szalagfonatos csomódísznek bajelhárító hatása van, hasonló motívum a koronázási ékszerek közül a jogaron látható!
A tartalmas szellemi táplálék után a Verpelét és Abasár közötti dombokon hangolódunk a Mátrára. István "Kenjünk egyet!" felkiáltására a tűző nap ellen sokfaktoros naptejjel védekezünk. Domoszlón tábla jelzi a hazánk nagyjairól elnevezett utcákat: Hunyadi János, Dobó István, Kun Béla...
Abasár után, a rekkenő júliusi hőségben masszívan emelkedni kezd az út. Mátrafüredtől Sástóig a 24-es főúton tekerünk fölfelé, ahol egy kabrió és egy sportmotor okoz némi izgalmat. Nem mindennapi kiszolgáltatottság a szerpentinen gyökkettővel izzadni fölfelé, mikor szemből már látod a buszt, a mögötted érkező sportmotornak viszont még csak az üveghangját hallod, és tudod, hogy az életed az ő ívválasztásán múlik...mindezt motorosként (is) mondom. Sástó után a sokadik kanyarban végre feltűnik a görgői útelágazás. Elhajítom a sisakomat, leheveredek a fűben és csak nézem a gomolyfelhőket az égen...István meg engem, hogy mi bajom van:) Jól vagyok, már túllendültem a mélyponton.

 

 

A görgői egysávos erdészeti aszfaltutat mindkét végén sorompó zárja el a közforgalom elől. A sportmotorok vinnyogása egyre távolabbról szól, majd végképp megszűnik. Előbb Kékestető, majd a károlyvágási elágazás után Galyatető jól látható. Üdítő érzés a sűrű bükkerdő a hőségben, ráadásul még egy forrást is találunk, amiből jóízűt kortyolunk.
Mátraszentimre határában érünk ki az Galyatető és Pásztó közötti útra. Rövid kanyargás után Fallóskútra érünk. Az itteni forrást egy 1947-es Mária-jelenés alapján találták meg, vizéhez több csodálatos gyógyulás kapcsolódik. A fallóskúti kápolna építéséért mindvégig mély hittel, konokul kitartó Klára asszony történetét érdemes elolvasni. A túra során itt találkozunk először felfestett Mária Út jelzéssel, mely új erőt adott nekünk.

 

Egy mátrakeresztesi könnyed estebéd után egy lendülettel gurulunk Pásztóig. Innen még vagy 15 km (többségében emelkedő) Cserhátszentiván. Szállásunk az Angyalkert Táborban van. Csodálatos csendes kis hely a Cserhát dombjai között.

 

Littai Zsolt tulajdonos-ötletgazda elárulja, hogy a tábor kigondolásakor nem volt nehéz feladata: az évtizedekkel ezelőtti úttörőtáborokban szerzett rossz tapasztalatok alapján megvalósította azok ellenkezőkét. Az eredmény szerintem fantasztikus: van itt mongol jurta de van földház is, melyet részben a földbe süllyesztettek, a tetejét növényzettel futtatták be. Az erdei iskolától kezdve a csapatépítő tréningekig számos programot is szerveznek. Az eredetileg bőrdíszműves Zsolt téli szabadidejében mindent megjavít, és még járólapozni is megtanult.

Befészkeljük magunkat az egyik földházba, majd szégyen, de percek múlva belealszom a napi evangéliumba.

3. nap: Cserhátszentiván - Esztergom (115 km)

A "rubintos virágom" kíméletesen vezet át az álomból a valóságba. Bemelegítésképpen a Sas-bérci kilátóhoz (469 m) tekerünk föl. A csaknem száz éve vadászháznak épült kilátót 2002-ben igényesen felújították. Sajnos csak előzetes bejelentkezés után látogatható, de így kívülről is szép.

 

Terénytől Romhányig az idő szép, az utak kátyúsak, elhanyagoltak, a falvak kihaltak. Annak ellenére, hogy hétfő van, alig van forgalom. Romhányba beérve a pékségben bevásárolunk, sőt a boltos néni minden üvegünket feltölti jéghideg szódavízzel. A Coop bolt parkolójában egy negyvenes éveit taposó férfi érdeklődik, hogy merre tartunk. Azt hiszem, rátapintott a lényegre: ő az elhatározást tiszteli bennünk, hogy nekivágunk egy ekkora útnak.

Nőtincs és Berkenye között alig kétszáz métert kerekezünk a 2-es főúton. Nógrád községnél veszi kezdetét a börzsönyi hegyi átkelés, ami a téli fürdőkádas útvonaltervezésnél olyan izgalmasnak tűnt. Izgalmasnak is indult, mert alig találtunk egy embert, aki el tudta magyarázni az utat.

Szóval, a Petőfi-lakótelep után el kell kerekezni a honvédségi területig, ahol egy balos kanyarban egy sorompó van szemben. Jó masszív faépítmény, gyalog is alig tudtunk elosonni mellette. A kerékpárokat egyenként emeltük fel először a sorompóra, majd onnan át a túloldalra. Az eleinte sáros földutacska nem túl bizalomgerjesztő, de helyenként frissen felfestett kerékpáros jelzés látható a fákon. A földutat egy nagy kövekből kirakott igazi offroad szakasz váltotta fel, amit a Börzsöny-térkép "régi Szokolya-Nógrád kövesútként" jelöl. Öt kilométer, egy meredek saras-köves lejtő és egy patakátkelés után Királyréten lyukadunk ki. Innen egy tökéletes egysávos aszfaltutacska vezet át Kóspallagra. Márianosztra határában - az út során először - pár csepp esőt kapunk.

Márianosztrán az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrend, a pálosok számára 1352-ben Nagy Lajos király alapított kolostort és a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére templomot építtetett (Maria nostra = a mi Máriánk). Nagy Lajos király Hedvig lányát 1382-ben lengyel királlyá koronázták, az általa Lengyelországba vitt pálos szerzetesek alapították a Jasna Gora-i kolostort és emelték zarándokhellyé Czestochowát. A márianosztrai templom és kolostor török háborúk utáni újjáépítése a lengyel pálosok segítségével kezdődött a XVIII. század elején. A márianosztrai Kegytemplom főoltárán lévő kép is a czestochowai Fekete Mária-kép másolata.

 

Márianosztráról hamar leérünk Szobra, ahonnan komppal kelünk át a Dunántúlra. Esztergomban egy vendéglőben tárkonyos pulykaragu levest eszünk cipóban. Pontosabban cipóval, mert percek alatt a cipót is betermeltük:)Az éjszakát a Belvárosi Plébánián töltjük. A szállás itt is fejedelmi: kényelmesek a matracok, van konyha és tisztálkodási lehetőség is.

4. nap: Esztergom - Zirc (126 km)

Esztergomtól Tátig kerékpárúton haladunk. Mivel a szalagkorlát a tatabányai letérőnél nem szakad meg, ismét egyenként kell átemelni a kerékpárokat. A Gerecsén átvezető hegyi út forgalmas ugyan, de a látvány kárpótol bennünket.

 

Tatabányára beérve legalább 5 km-en át lakótelepek között gurulunk, de kerékpárboltot nem találunk. Szükség lenne ugyanis egy fékbetétre István hátsó fékébe, nekem meg egy SPD stoplira. Egy idős úr több kilométert akar bennünket visszairányítani arra, ahonnan bejöttünk. Inkább megyünk tovább.
Környénél Oroszlány felé térünk le. Kerékpárboltot Oroszlányban sem találunk, de a Tescoban feltöltjük a merülőben lévő élelmiszerkészletünket. István vesz magának egy 300 Ft-os akciós napszemüveget is, mely - láss csodát - a célig kitartott! Oroszlány és Pusztavám között a Vértesbe kóstolunk bele. A szakasz elején ismét Mária Utas jelzéssel találkozunk. Maga az útszakasz csalódás, egy nagyobb hulladékégető és számos bánya található itt, az ezeknek megfelelő teherforgalommal. Kicsit érzem a térdemet, ami miatt jó lenne kisebb terheléssel nagyobb fordulaton tekerni. Fáj viszont a fenekem is, ez inkább a kisebb fordulatot kívánná. Egyre gyakrabban állunk meg pihenni.

Értékelhető kerékpárboltot Móron sem találunk.Nekivágunk inkább a Bakonynak. Zirc 35 km, időnk van bőven. Nekem mégis ezen a szakaszon volt az egész út mélypontja. Nem volt annyira meleg, nem volt annyira sok a szint, mint a Mátrában, de valahogy nem erre számítottam.
Bakonycsernye...Szápár...Csetény...az út egyre csak emelkedik, egyre masszívabban. Kanyar kanyar hátán, mindig úgy látszik, hogy végre lejtő lesz, de nem. Csak egy kis plató, és jön a következő emelkedő. Érzem, hogy a jó és a rossz küzd bennem. A "jó" azt sugallná, hogy imádkozzak, hiszen van kihez, a "rossz" viszont azt mondja, hogy szidjam az útépítőket meg a szegénységet, miért nem tudtak egy kényelmes szerpentint építeni ide kisebb emelkedéssel? Miért van ekkora forgalom? Miért ilyen hosszúak a falvak? Mikor érünk már Zircre? Dudarnál nem bírom tovább, leszállok és tolom a kerékpárt. Közben folyamatosan mondom a magamét. Szegény István nem tudja, hogy segítsen, csak áll mellettem kétségbeesetten. Aztán megnyugszom, visszaülök és letekerem a hátralévő 10 km-t.

Zircen némi kavarodás után bebocsátást nyerünk a Reguly Antal Szakképző Iskola Kollégiumába. Mi vagyunk az egyedüli vendégek. Épp vacsorázni indulunk, amikor megdörren az ég. Az első adag eső után még megnézzük az apátság épületét, elpusztítunk két-két hamburgert, majd az újabb felvonás előtt visszaérünk a szállásunkra. Szomorúan halljuk az eső kopogását a párkányon.

5. nap: Zirc - Sárvár (97 km)

Egész éjszaka tombol a vihar. Rosszul alszom, egy-egy közeli mennydörgésre mindig felébredek. Ma a "Virágom, virágom"-nak sem tudok örülni, az eső vigasztalanul ömlik. Gépiesen pakolunk, lassan készül el az Izomtóbiás meg a reggeli Nescafé. Aztán mégiscsak elkészülünk, felvesszük az esőruhát és nekivágunk.

 

Legnagyobb meglepetésemre nem is olyan rossz az esőben haladni. Hamar átázik ugyan a cipő, aláizzadok az esőruhának, de a csendes eső valahogy nyugalmat áraszt. Lassabban megyünk, ritkábban állunk meg, összességében stabilan faljuk a kilométereket. A haragos Bakony látványa fenséges: a sötétzöld és a sötétszürke sajátságos keveréke. Nyugat felől mintha világosodna.
Bében egy udvarban lévő kisboltnál állunk meg. Az itt vásárolt császárszalonnából, kockasajtból, paprikából és fiss zsemléből pompás reggeli kerekedik, melyet a fészer alatt úgy fogyasztunk el, hogy a bent alvó macska fel sem ébred.
Pápa előtt ismét rázendít az eső. Az egyébként szép és rendezett belvárost le sem fotózzuk. Találunk viszont kerékpárboltot, ahol fékbetét és stopli is van. Az épen maradt cipőm stopliját a kopott csillagfejű csavar olyan stabilan rögzíti, hogy flexszel kell megvágni és úgy kicsavarni. Munkadíj helyett a szerelő jó utat kíván, ezúton is köszönöm a jóságát.

Celldömölkig eseménytelen az út. Eláll az eső, a dombok is elsimulnak. Dél felé az alig 431 m magas Somló-hegy teteje sötétszürke felhőmasszában van, alulról világosodik.
A dömölki bencés apátság - csodatévő Mária-szobrának köszönhetően - már a XIV: században zarándokhely volt. A törökdúlás utáni XVIII. századi újrakezdés (1720) során Koptik Odó dömölki apát magával hozta az ausztriai Máriacellből az ottani kegyszobor másolatát, amelynek egy kis kápolnát épített a dömölki határban. A mai kegytemplom a XVIII. század közepén épült meg. Benne máriacelli mintára a kegyszobor és az oltár fölé kősátrat emeltek (ún. casa santa típusú templom). Ebben az időben kútásás közben az egyik munkásra nehéz kő zuhant, ám a halálból Szűz Mária közbenjárására megmenekedett. 1945-ben az egyik torony mellett becsapódó bomba nem robbant föl! Celldömölköt "Kis-Máriacellnek" is nevezik.

Sárvárig a Kemeneshát lankáin készülünk az osztrák hegyekre. István javaslatára megnézzük a sitkei kápolnát, melynek felújítására Balázs Fecó 1986-ban külön egyesületet hozott létre. A kápolna jelenleg eredeti pompájában látogatható.

Az utóbbi három nap hegyei után a mai nap szinte felüdülés volt. Pápáig jórészt lejtett az út, aztán lényegében sík vidéken haladtunk. Délután fél négyre már Sárváron is voltunk, ahol befészkeltük magunkat a Berta Apartmanházba. Ez volt az egyetlen apartman jellegű szállásunk. A kertben az egész hatalmas szárítót az átázott és a kimosott ruháinkkal pakoltuk tele. A tavalyi évhez hasonlóan három rend kerékpáros ruházatunk volt: egy rajtunk, egy a málha tetején száradt, egy pedig a tartalék volt. Napok óta először láttunk tévét, melyet azonban nem kapcsoltunk be. Kihasználva a jól felszerelt konyhát, csillagászati mennyiségű sajtos makaróniból olyan tésztapartit rendezünk, hogy másnap akár a maratonon is rajthoz állhatnánk. Lesz is itt épp három maratonnyi táv.

6. nap: Sárvár - Gloggnitz (126 km)

Hiába kelünk fél ötkor, hat óra is elmúlt már, mire elindulunk. Ez már a fáradtság jele. Újra esik az eső. A legrövidebb úton igyekszünk Kőszegre, Acsádon azonban sikerül kicsit eltévedni, így öt kilométer plusz árán megnézhetjük Salköveskutat és Vasasszonyfát.
A nyirkos és hűvös időben Kőszeg főterén rendelünk egy teát. Meg egy kávét. Meg egy három tojásos ham and eggs-t, amit három szelet kenyérrel három perc alatt el is tüntetünk. Csak úgy bukósisakban, kapucnival, szőrösen. Utólag is csodálkozom, hogy kiszolgáltak bennünket:)

A rőtfalvi (Rattersdorf) határátkelőnél boldogan fotózzuk egymást az Ausztria táblánál. Bár mindig megtapasztalom, de ezúttal is meglep a két ország közötti éles kontraszt. A Léka (Lockenhaus) felé vezető festői kerékpárút két oldalán megjelenik az az igazi üde zöld gyep. A lékai vár ép tetővel magasodik a völgy felett. Nem olyan düledező várrom, mint amiket itthon megszokhattunk. Bár ennek nem annyira a szegénység, mint inkább a vesztes Rákóczi-szabadságharc utáni várrombolás lehet az oka.

Kirschlagnál már Alsó-Ausztriában vagyunk. Itt egy garázs előtt egy eredeti állapotú, 1966-os Opel Rekord áll, melyet a gazdája a kedvünkért beindít. Úgy járt a motorja mint a Doxa.
Zöbern után egy szerpentint leküzdve, a lejtőn épp a saját sebességi rekordomat akartam megdönteni, amikor az út szélén egy fehér kisbuszt és mellette jónéhány kerékpárt vettem észre. Satufék, utolértük a Caritas csapatát! Épp délutáni pihenőjük után ébredeztek. Fáradtak már, hiszen 16. napja vannak úton (blog.caritas-ab.ro ). Elhatározzuk, hogy a mai estét együtt töltjük Gloggnitzban. Ez nekünk hirtelen plusz 20 km-t jelent az eredeti tervhez képest, de a találkozás új erőt ad. A hangulat igen jó, Molnár Jóska dinnyehéjból épp "kászkát" farag a Kőszegre való Annának, aki nem ismerte a bukósisak ezen szép román jövevényszavát. Szegényke nem értette a csóré csigát sem, Berci legnagyobb döbbenetére:)

 

Aspang Markt előtt a lejtő szerpentinen még egy Citroen C3-mat is sikerül a belső íven megelőzzek. A KTM V-fékjei egyébként száraz időben igen jól teljesítettek, a motoros rutinnak köszönhetően meg amúgy sem félek a sebességtől:)
Ha már szóba került a V-fék, Kirchberg környékén sikerült éles helyzetben is kipróbálni. A kerékpárút derékszögű kanyarja végén egy betonárok volt, melyet későn vettem észre. A felmálházott farnehéz biciklit alig sikerült keresztbe fordítani. Ha viszont megindul a hátulja, akkor szinte rögtön keresztbe áll. A mögöttem haladó István aggódva figyelte a manővert, de ő legalább időben fékezett. Otterthal után volt még egy masszív emelkedő, aminek viszont egy sebességi csúcs (68,1 km/h) és csodálatos panoráma lett a jutalma. A papírsárkányt eregető Jóska és a háttérben magasodó Wartenstein vára remek fotótémát szolgáltattak.

 

A szállás a gloggnitzi Cserkészházban (Pfadfinderheim) jól felszerelt és olcsó volt (4 EUR/fő). A vacsora után mindenki elmondta az utolsó két nap tapasztalatait. Ekkor döbbentem rá, hogy a caritasos csapatnak mennyi protokolláris kötelezettsége volt (fogadások, tévészereplések, stb.). Ezzel szemben nekünk kettőnknek csak egymásra és magunkra kellett figyelni. Így ebben a sorrendben. Ekkorra már nagyon összekovácsolódtunk Istvánnal, mintha ezer éve ismernénk egymást. Pedig csak három éve találkoztunk először.
A tapasztalatcserét igazi viccparti követte, ahol az igazi székely góbé Berci poénjai aratták a legnagyobb sikert.

Mivel nekünk a felső szinten jutott hely, így közelről hallhattuk a padlástér felől az egerek motoszkálását. De kit érdekelnek az egerek, amikor Mariazell már csak 61 km-re van? Jóska talált egy közvetlen utat Schwarzau im Gebirge és Lahnsattel között, állítólag kerékpárral is járható. A térképen a két oldalon lévő patakvölgy és a köztük lévő hágó nem is tűnik vészesnek. Megegyeztünk, hogy mi ketten kipróbáljuk és értesítjük a többieket, hiszen ők két nap alatt tervezik végigkerekezni az utolsó szakaszt.

7. nap: Gloggnitz - Mariazell (61 km)

Gloggnitz és Schwarzau között a Schwarza völgyében igazi sétakerékpározással indul a nap. Az eső ugyan elered, de így is már reggel nyolckor Schwarzauban reggelizünk egy csinos fedett buszmegállóban. Megtaláljuk a balos letérőt Mariazell felé, amit tábla is jelez Mariazellerweg felirattal. A táblán lévő kis gyalogos szimbólum ekkor még nem tűnt fel.

Ami ezután következett, az először rémálomnak tűnt, pedig valójában a zarándoklat beteljesedése volt. A települést egy igen meredek aszfaltúton hagyjuk el. Egy darabig mókuskerekezünk, majd kissé gyorsabban toljuk a kerékpárokat. A völgybe visszatekintve látjuk, hogy a mögöttünk hagyott három kilométerben legalább 400 m szint volt.

Az aszfaltot murva váltja fel, az emelkedés azonban változatlan. Egy óra alatt kerek 2 km-t haladtunk előre. Egy útelágazásnál hosszan tanakodtunk, hogy merre menjünk. Egy rossz döntésnek ebben a tempóban akár a hegyen eltöltendő éjszaka is lehet a következménye. Épp a Szűzanyához fohászkodtunk, hogy küldjön már valakit, aki megmondja az utat, mikor utolért bennünket az a három osztrák gyalogos zarándok, akikkel még az aszfaltos részen találkoztunk. Ők tudták a helyes irányt. A murvát, ahol már a kerékpár tolása is fizikai fájdalom volt, a"this is the good way" kijelentéssel illették. Hamarosan a hegyoldalban meredeken felkapaszkodó ösvényre mutatva megismertük a "that is the bad way" fogalmát. Azt azonban hozzátették, hogy a "bad way" csak pár száz méter lesz, utána már lejteni fog az út.

 

Szóval, a fenyvesben felkapaszkodó pár száz méteres ösvény újabb óránkba került. Előbb a tol - fékez - fellép elvet követtük, de pár perc alatt végünk volt. Végül a kerékpárokat két oldalról megfogva egyenként toltuk fel őket.
A lejtős rész sem volt egy leányálom. Előbb egy esőáztatta meredek rét következett, ahol csak cikkcakkban tudtunk lejönni. Aztán jött egy aránylag élvezetes murvás lejtő, ahol hol az eső vert minket, hol a nap tűzött, hol a menetszéltől fáztunk. Végül a nem egészen húsz kilométeres hegyi átkelőt majdnem öt óra alatt teljesítettük, pedig közben nem sokat pihentünk. A caritasos csapat másnap inkább került 20 km-t...

A Lahnsattelen napoztunk egyet, majd Terznél Mariazell felé fordultunk. Már az elején örömmel állapítottam meg, hogy az út melletti patakocska velünk azonos irányba folyik. Ez pedig csak lejtőt jelenthet. A jóslat be is jött, kivéve völgyet lezáró emelkedőt, amire pár visszafordító vezetett föl.

Hét nap és 760 km után leírhatatlan érzés volt a "Grüß Gott in Mariazell" tábla alatt megölelni István barátomat és elmondani egy hálaadó imát!
Az utolsó napi szállásunk a magyar zarándokházban volt (Korda Pilgerheim, Morzingasse 2). A ház vezetője, Bognár Tímea kedvességét sosem fogjuk elfelejteni. Maga a ház kissé kopottas, de minden zegzugát a rend és a gondoskodás hatja át. Mivel van mosó- és szárítógép is, a délutáni séta végére minden frissen mosott ruhánk meg is száradt. A közeli magyar vendéglőben végre ehettünk egy májgombóclevest (két éve ácsingózom rá), és ajkunkhoz emelhettünk egy korsó csapolt sört.

Ráérősen nézzük végig a Kegytemplomot, megcsodáljuk a Szűzanya szépen felöltöztetett faszobrát a cellával együtt. Ilyen környezetben hamar összeszedődnek az imádkozó ember gondolatai a hálaadáshoz. Van is miért hálát adni.

8. nap: epilógus

Ma reggel sokáig alszunk. Nem ébreszt minket ötkor a "Virágom, virágom". Reggeli után újabb sétát teszünk a városkában, majd immár málha nélkül kimegyünk a Mariazell előtti szerpentinre a caritasos csapat fogadására.

 

 

 

Előbb Soma érkezik meg értünk az István kocsijával. Kisvártatva befut a caritasos csapat is. Először Áron és a fél kézzel egykerekező Szabi jelenik meg, majd sorban a többiek. Az üdvözlő tábla alatt a fotók kedvéért magasba emeljük a bicikliket. A csapat nagy része először jár itt. Nórából a templomból kijövet előtör a fehérnép: "Be kicsike a Szűzanya, és mekkora a ruhája, teee!"

Délután magyar nyelvű szentmisén veszünk részt. Előtte a kicsit késve kiérkező tévések kedvéért visszavesszük a kerékpáros szerelést és úgy vonulunk fel. A Kegytemplom előtt a zalaegerszegi és szentgotthárdi zarándokokkal köszöntjük egymást.

 

 

A szentmisén megpróbálom számbavenni azokat, akiknek köszönettel tartozom. Hadd zárjam ezzel a zarándoklat leírását is.

• Köszönöm István barátomnak, bérmakeresztapámnak, hogy vakon megbízhattam benne és a kritikus pillanatokban is elviselt engem.
• Köszönjük az otthon maradt családjainknak, hogy egy kerek hétig nélkülöztek bennünket.
• Köszönjük az otthoniak imáit, buzdításait.
• Köszönjük az út során megismert emberek jókívánságait.
• Köszönjük a Gyulafehérvári Caritas munkatársainak a szállások szervezésében nyújtott segítségét.
• Köszönjük minden szállásadónk jóságát.
• Köszönjük Somának, hogy két szabadnapját feláldozva értünk jött.
• Köszönjük Cselének a leírás szerkesztését.