Arany János nyomában Nagyszalontán

 

Úgy kezdődött, hogy vénülő fejjel rájöttem, mégis csak Arany János a legnagyobb magyar költő. Innen pedig már csak egy szikra kellett ahhoz a - valljuk be - szégyenletes felismerésig, hogy még sosem jártam Nagyszalontán. Szerintem ezzel egy dunántúli embernek sincs semmi dicsekedni valója, egy debreceni magyartanárra nézve pedig... nagy szégyen. Így aztán felvetettem, hogy a legközelebbi kirándulás alkalmával Nagyszalontára kellene menni, és mivel a "motorral is lehetne" kifejezést is beleszőttem a mondandómba, Csabi egyből benne volt - ha Erdély és motor, akkor a többi nála már csak részletkérdés.

Végül a nagyszalontai kirándulást a hetekkel előre beosztott, zsúfolt hétvégék (lásd barangolo.com) miatt április 10-re, szombatra terveztük. Csütörtökön Csele is jelezte, hogy szívesen betársul, aminek nagyon megörültem, mert mint tudjuk, minél nagyobb a társaság, annál jobb a hangulat, és annál jobban esik a motorozás.

Péntek este Csabi megtöltötte a már sokak számára ismerős zöld tetejű ételtartó dobozt a szokásos ellátmánnyal: sonka, kolbász stb., kinyomtatta a szalontai látnivalókat, összepakolt, és a térkép tanulmányozása után eldöntötte az útvonalat.

Szombat reggel természetesen szakadó esőre ébredtünk... A Cselével való egyeztetés után úgy döntöttünk, hogy adunk még egy esélyt Szalontának másnap, annál is inkább, mivel kiderült, hogy Laci beszervezte Janit, Imit és Józsit is. Legfeljebb korán kelünk, hogy előtte még gyorsan leszavazzunk, és hajrá. Így is történt - volna, ha mindenki időben érkezik a megbeszélt helyre, de hát ez - úgy tudom - még sosem jött össze...

Végül jóval 10 óra után csak elindultunk, de természetesen nem Nagyszalontára, hanem Derecskére, felvenni Imit.

 

 

 

Igen ám, de Derecskén meg éppen a "Derecske Kupa" tereprally verseny zajlott, ahová természetesen nekünk is feltétlenül ki kellett néznünk, de legalább élőben láthattam a Szalay - Bunkoczi párost, és meghallgathattam néhány versenyautó hangját, amit egyébként élvezek, ja, és láttam egy olyan BMW versenyautót, amiben semmi sem volt BMW. Hiába, mindig tanul az ember...

 

 

Na, de dél körül már tényleg elindultunk.

Sokszor jártam már külföldön mióta megszűntek a határok, mégis minden alkalommal furcsa, szorongató érzés fog el, mikor a rozsdásodó, elhagyatott átkelőhely mellett elsuhanunk. Nagyvárad kellemes napsütéssel fogadott minket, szívesen beültem volna egy kávéra a sétáló utcán, egy kicsit nézegetni az egyre szebb képet mutató belvárost, de innen már csak egy ugrás Szalonta, így aztán Váradon megállás nélkül átrobogtunk, és egy jó negyed óra múlva végre meg is érkeztünk Nagyszalontára.

 

 

A Csonka-tornyot sajnos zárva találtuk, de ezt előre tudtuk, és bár szívesen megnéztük volna azt a néhány megmaradt bútort illetve berendezési tárgyat, amit Arany pesti lakásából ide mentettek, a torony kedves kis kertjében is nagyszerűen éreztük magunkat. Legelőször is előkerült a már említett ételtartó doboz, és természetesen osztatlan tetszést aratott. Csabi isteni sonkáját eszegetve elmerengtünk a sonkapácolás és a világ nagy kérdésein, élveztük a kellemes tavaszi napsütést és a szalontai békés vasárnap délután hangulatát.

 

 

 

   

Ezután úgy gondoltam, hogy most már itt az ideje, hogy Arany Jánossal foglalkozzunk, és felolvastam a fiúknak a Toldi estéjéből azt a részt, amikor az öreg Toldi haldoklik, és Lajos királlyal az időről és a magyarságról beszélgetnek. Nekem ez a kedvencem, úgyhogy most sem tudom megállni, hogy ide ne másoljam belőle az egyik legszebb mondatot:

"Szeresd a magyart, de ne faragd le" - szóla,
"Erejét, formáját, durva kérgét róla:
Mert mi haszna símább, ha jól megfaragják?
Nehezebb eltörni a faragatlan fát."

 

 

Remélem, nem untattam nagyon a csapatot, és talán sikerült egy kicsit a többiekben is felkelteni az Arany iránti lelkesedést.

Egy kicsit még elbeszélgettünk Toldiról, Nagy Lajos királyról meg a régi vitézségről, erkölcsökről, de főleg arról, milyen is lehetett az a világ, amikor három tenger mosta a határainkat...

Ezután sétáltunk egyet a város főterén, megnéztük a szoborparkot, és miközben azon tanakodtunk, kié lehet a főtér legmonumentálisabb szobra, megszólított minket egy nagyon kedves, szimpatikus férfi, és nemcsak arról világosított fel bennünket, ki az az Avram Iancu, hanem még számos érdekes dolgot is megtudhattunk tőle. Ott csak azt tudtuk meg róla, hogy Horváth Zoltánnak hívják, itthon aztán azt is kiderítettük, hogy ő az Erdélyipolgar című weblap felelős szerkesztője. Kedvességét ezúton is nagyon köszönjük!

 

 

  

   

 

 

 

A városnézés után ideje volt hazaindulnunk. Útközben még megláttunk a messzeségben egy érdekes tornyot, ezért lekanyarodtunk az útról, hogy közelebbről is megnézzük, de olyan sártenger állta utunkat, hogy csak Csele és Imi kockáztatták meg, hogy motorral megközelítsék, de nekik is csak részben sikerült, mert kiderült, hogy a határ túloldalán van, út nem vezet hozzá, ezért csak fényképet sikerült róla készíteni.

 

   

 

 

 

Derecskére persze megint be kellett fordulnunk, de ezt ezúttal én forszíroztam, hogy megnézhessem azt a kemencét, amit Imi épített, és amilyet én is szeretnék. A kemence fantasztikus, már láttam is magam, ahogy kenyeret, malacot, töltött káposztát meg hasonló finomságokat készítek benne. Remélem, nem kell soká várnom rá!

 

 

 

Így történt a szalontai kirándulás, aminek a végén megint sikerült megállapítanunk, hogy sok szép hely van a világon, de mégiscsak Erdély a legcsodálatosabb!

--- Anikó, Csaba felesége ---