A barangoló csapatának nem idegen az erdélyi utazgatás. Az sem lep meg senkit ha "messze" kell menni. Persze, mi az a "messze" motorral? A Debrecen - Hidegség (Valea Rece) 526 km-e nincs messze. Amikor az útvonalat tervezgettem nem is tűnt soknak. Arról nem is beszélve, hogy arrafelé elég sokszor megtettük az utat, mondhatjuk, ismerősök vagyunk ott.

 

 

Első nap.

Ragyogó időben nyolc körül indultunk (máskor később is) Debrecenből, de már Nagyvárad után rá kellett jönnünk, hogy messze lesz Hidegség. A forgalom? Csütörtök lévén még a kamionok is jártak, mi több nyomták, konvojokban mentek, és olyan forgalomba ütköztünk, ami szinte áttörhetetlennek látszott. Egy-egy szakaszon kis csapatunk könnye-nyála összefolyt a kipufogógázoktól. Csak egy jól megfogható példa a forgalomra: ismert, hogy Segesvár felé milyen kellemesen kanyargós az út - a táj szépségéről nem is beszélve - és hogy milyen jókat lehet arrafelé motorozni. Hát ebből most semmi sem lett. Ráadásul a nagy meleg kérlelhetetlenül forralt bennünket a motoros szerkóban.
Óhatatlanul felmerült bennem a kérdés, hogy meddig bírja még ezt a forgalmat az út (E60), meddig lehet még egyáltalán közlekedni arra? Szerencsére, ahogy Segesvár után lefordultunk Székelyudvarhely felé, jelentősen csökkent a forgalom.
A másik, ami nagyon szembetűnő, az a közlekedési szigor. Fél méter széles piros záróvonal, egy-egy fehér csíkkal jobbról-balról megerősítve, korlátozó táblák, szinte minden faluban rendőrök, sorozatos traffipax. Látható, hogy a helyiek is megjuhászodtak az utakon, bár akárcsak nálunk, ott is van kivétel. A román közlekedési kultúra igencsak hasonlít a miénkre, csak "színesebb" a járműpark. A motorosokon nemigen segítenek, pedig kissé lehúzódva mocival könnyedén lehetne egyenletesebben haladni (a szabályok különösebb megsértése nélkül). Mire megérkeztünk, este lett.

 

De lássuk hova is igyekeztünk:
Hidegség völgye (Valea Rece). Gyimesközéplok (a Gyimes-völgy második faluja) végén balra, a 127a megyei (fő)úton közelíthető meg (9 km). A település útfaluként jellemezhető, és ez a fő településrész ebben a völgyben. 1992-ben 2 214 lakosa volt, melyből 10 román, 2 184 magyar és 20 cigány. Hidegség neve már 1750-ben előjön a hivatalos írásokban (Szőcs János, 1992). Római katolikus fakápolnája a 19. század végén épült. Fentebb a Hidegség völgyébe nyugatról (jobbról) szakad a Jávárdi-pataka, majd a Nyakas-pataka és a Bükkhavas-pataka, míg keletről (balról) a Hajnalvölgy-pataka.

A falu fölött tornyosul az 1 550 m magas Naskalat, a csángók szent hegye. Hitviláguk szerint az Úr Jézus visszajövetelekor ide menekülhetnek, hogy életben maradjanak.

 

 

Második nap.

Székelyföldön négy jelentős határ-szoros nevét emlegetik a korabeli leírások: a Tölgyesi-, Gyimesi-, Ojtozi- és a Bodzai-szorost. Mi az Ojtozi-szoroson keresztül tettünk egy kirándulást. Az út jó része magyar területen vezetett, aztán átgurultunk Onestin, Comanestin, és úgy haza a Gyimesekbe.

 

 

Nyerges-tető
A szabadságharc utolsó csatája (Erdélyben)

 

 

 

 

A Nyerges-tető a Csíki-medence déli részén Kászonújfalutól keletre és Lázárfalvától nyugatra helyezkedik el 875 m magasságban. A kopár dombon szembetűnő az 1848-49-es forradalom és szabadságharc egyik utolsó csatájára figyelmeztető emlékoszlop. Tuzson János őrnagy és csapata 1849 augusztus 1-én itt védte Alcsíkot a túlerőben levő osztrák és orosz katonákkal szemben. Elszánt hű csapatát csak árulás útján tudták legyőzni (az Ügrös-pataka felől kerítették be őket). Ma a Csíkkozmás és Kászonújfalu közötti nyergen áll egy 1,60 x 1,60 m talapzaton elhelyezett oszlop és kereszt (5,40 m magas). Az emlékművet a Zsögödön lakó, olasz származású Pulini (Poulini) János készítette és 1897. augusztus 8-án avatták fel 5 000 ember részvétele mellett. Az ünnepségen jelen volt Tuzson János alezredes is. A környező települések évente kétszer, március 15-én, illetve a csata napján leróják kegyeletüket az emlékoszlopnál. A hősök temetője (a tömegsír) az emlékművel átellenben, tőle mintegy 100 méterre, egy tetőn látható, számos sírjellel és kereszttel, köztük az Ismerős Arcok zenekar emlékkeresztjével.

 

 

Berecki-tető, Ojtozi szoros (a történelmi Magyarország legkeletibb pontja)

 

 

 

Az Ojtozi-hágó a Felső-Háromszéki medencét köti össze Moldvával, illetve a Berecki-tető Felső-Háromszék (Feketeügy völgye) és Moldova (Oneőti, Onesti) között teremt közúti kapcsolatot.
Elhagyva Berecket (Gábor Áron szabadságharcos és ágyúöntő szülőfaluját) a Bereck-pataka mentén haladva az 1883-ban épült országút kanyarjai jelzik, hogy emelkedünk az Ojtoz-tető felé. Alig 2 km-re Berecktől, a 76. kilométerkőnél tégla- és cserépgyár látható, majd balra a kanyarban a 78. kilométerkőnél, a Körültáj helyen (a műút harmadik kanyarjában), egy régi 3 m magas kőgúla található. Ez Erzsébet királyné emlékoszlopa (homokkőből), melyet 1899-ben állíttatott az akkori sepsiszentgyörgyi királyi államépítészeti hivatal.
Ojtozban különleges helyre térhet be a nyugodt pihenésre, finom ízekre vágyó turista: az Anselmo fogadóba. A Janka-várnak is nevezett panzióban kulturális és művészeti események, rendezvények is otthonra találnak. Pittino Anselmo, a fogadó névadója egyike azoknak a kőfaragómestereknek, akik a 19. században Olaszországból kerültek Háromszékre, s idevalósi lánnyal kötve házasságot, a székely közösség tagjai lettek. Pittino mester Gyergyai Juliannának kötötte be a fejét, s együtt vásárolták meg és újították fel 1922-ben azt a kőházat, mely a mai fogadó bejárata mellett áll most, felújítva nemes célok érdekében (agroturisztikai központ lenne), konferencia- és kiállító teremmel, mindent eredeti formájában meghagyva.

 

 

Az Ojtozi-szoros történelmi nevezetességű tető, hegyszoros és átkelőhely. A brassói iparosok és kereskedők az Ojtozi-szoroson át szállították áruikat Moldvába, így a Sachsenweg azaz Szászok útja név is fennmaradt, de a szűk völgyszorosban kellet feltartóztatni a keletről jövőket is. A völgy legszorosabb helyét a romokban fekvő Rákóczi-vár védelmezte. Az Ojtozi-szorost Kelet kapujának is nevezték. Gyárfás Győző királyi főmérnök írta 1892-ben az "Erdély" turistasági, fürdőügyi és néprajzi folyóirat első kötetében: "A háromszéki iparczikkek, kezdve a ruházati kellékeken, a gazdasági felszerelések, építő anyagok s a Kelet számára az ojtozvölgyi fürészeken vágott deszka, mind itt vette utját Moldva felé."

Az Ojtozi - szoroson átvonult Batu kán (1241), Mátyás király (1466 - ekkor maradt fenn a "Király útja" helynév, amely a Bobicsról az Ojtoztelepre vezető utat jelöli a hegygerincen), Báthory István (1576 - lengyelországi hadjárata idején). Kemény János (1653- Vasile Lupu ellen indulva), Bem tábornok (1849).

Az Ojtoz és Sósmező közti erdőben, az országút mellett csobog egy forrás, a Csókok kútja. Egy pásztorlegény itt adott találkát hajdan a szeretőjének. A találkán elcsattant csókok íze vetekedett a hegy mélyéből csordogáló vízével, s a forrást azóta Csókok kútjának nevezik. A Csókok kútja fölött mintegy ötvenméternyire, a sűrű erdővel borított hegyoldalban rejtőzik a romos Rákóczi-vár.

A szorosban a Máglyakő lejtőjén, a Rakottyás hegytömb északra nyúló előhegyén, a fenyők és cserjék között emelkedett egykor a Rákóczi-vár. A 16. században már állott, de a hagyomány II. Rákóczi György (1648-1660) építkezésének tartja. Ugyanakkor, dokumentumok bizonyítják, hogy a vár I. Rákóczi György idejében (1630?1648) már állott. Négy sarokbástyával ellátott épület volt, s onnan egy magyar nyelvű feliratos kő is előkerült 1637-ből. Valójában a háromszékiek építették. A Várkút vagy Csorgó felett, a Vállus út jobb oldalán tehát az egykori Rákóczi vár romjai vannak. A feljegyzések szerint az egész erőd s a vár az 1787-88-as török betörés áldozata lett. Az 1848-49-i önvédelmi harc idején az Ojtoz-szorost elzáró erőddé alakították át. Itt táborozott Bem is, és agyúinak védsáncokat építtetett. Petőfi Sándor itt találkozott Bemmel. A 19. században villámcsapás érte, azóta egyre pusztul.

Az Ojtozi-szoros határfaluját Sósmezőt (Poiana Sőratő, Poiana Sarata) a második világháború után a moldvai Bákó megyéhez csatolták. Sósmező az Ojtoz völgyében fekszik, ez az utolsó háromszéki falu a Moldva felőli részen. Zömében románok lakta település, amely 1850 körül Bereck határából önállósodott. Nevét az itt levő sósforrásoktól kapta. Sósmezőn volt a határállomás és vámhivatal. A hídon túl már Moldva területe volt. Egyetlen háromszéki falu, amelyet 1868 után Bákó megyéhez csatoltak, ma Gorzafalva (Oituz) községhez tartozik. Az egykori határpatak a Csernyika- (Cernica) pataka volt. A Sósmező fölé magasló Csernika-gerincen húzódott az egykori román?magyar határ.

A történelmi határon túli első település (Hârja). Sósmező után részben csángómagyarok lakta falvakon át jutunk az iparvárosként és útcsomópontként egyaránt jelentős Oneőti városába. A csángó Ónfalvából kifejlődött iparközpont (a moldvai kőolaj feldolgozóhelye) a Tatros, a Tázló, az Ojtoz és a Kászon találkozásánál fekszik. Néprajzilag érdekes csángó falvak veszik körül (Gorzafalva [Oituz], Tatros [Târgu Trotuő]).

Sósmező központjában, a Csernika-patak partján teuton keresztes mauzóleum jelöli az osztrák?magyar hadsereg hősi halottainak nyughelyét. Alagsori csonttárában farakásszerű kásztában állnak az első világháborúban elesett mintegy 2 000 névtelen katona csontjai. A föléje épített emlékműn román zászlót lobogtat a szél, s a román nyelvű felirat a román hősi halottak emlékét áldja, körülötte pedig glédában sorakoznak a sírkeresztek, melyek azoknak a katonáknak a sírját jelölik, akik "dögcédulával" rendelkeztek, s így név szerint azonosítani tudták őket. Magyar, német, zsidó nevek olvashatók még tizenvalahány kereszten, a többiről ugyanis az első világháború után beköszöntő nacionalizmus lecsiszolta a neveket.

 

 

 

Harmadik nap.

A harmadik nap a pihenésé volt. Motorozás nélkül azért nem maradhattunk, így ebédig a környéken berregtük el az időt. Ezeréves határ, Deáky (találkozás a tulajdonossal) kemping, Bilibók tetői "Rózsafűzér királynője" templom, egy kis falusi élet és fotózás.

 

 

 

 

 

A nap fénypontja - akkor még nem tudtuk, hogy kettő lesz - a kocsikázás volt. Reggel úgy döntöttünk, hogy ha motorral nem tudunk felmenni a hegyre, akkor menjünk lovasfogattal. Délutánra, háziasszonyunk Ági néni két fogatot hívott. Felcihelődtünk a szekerekre, és irány a hegy, egész pontosan a Jávárdipataka.

 

 

 

 

 

Jávárdipataka területén áll egy római katolikus Szent Antal fakápolna, amely a 19. században épült, és ma műemlék. A Jávárdi-gerinc 1 445 m magas oldalában régen meszet égettek. A Jávárdi-patakán van egy 6-8 m magas vízesés, amelyet a helyiek "Zógónak" hívnak. Útközben kiderült, hogy a GS-ek könnyűszerrel mentek volna végig azon az úton, amerre jártunk. Majd legközelebb?

 

 

 

Kocsisaink helyismerete nem meglepő, hiszen a hegyoldalakon növő fű a környék nagy értéke. Mindenütt kaszáltak. A meredek oldalakon dolgozó emberek évszázadokon át begyakorolt mozdulatokkal vágták és gyűjtötték a füvet. Még a lovak is maguktól vontatták lefelé a szénát, vezetni sem kellett őket. A táj szépsége, nyugalma, élete lenyűgöző volt.

 

 

 

Közben leszálltunk a kocsikról, és jókora sétát tettünk tovább az úton felfelé. Ági néni minden növényt ismert, és tanítgatta lányainkat, hogy melyik mire való. Már elinduláskor jelezték, hogy a környéken sok a vipera. Egy alkalommal kis-ember kocsisunk is mondta, hogy a könnyű kis edzőcipőmmel le-fel ugrálni a kocsiról a fotózás kedvéért nem igazán szerencsés. Szerencsére egyetlen kis tekergőt sem sikerült magunkra haragítanunk, és nem is találtunk egyet sem a kövek alatt.

Sétánk közben szalonnasütéshez használatos nyársakat gyűjtöttünk, mert este a délben megevett vacsora (töltött káposzta) helyett szalonnát akartunk sütni. Számunkra, akik rendszeresen sütünk szalonnát nyárson, talán furcsa, de arrafelé alig van sertés. Nincs mivel etetni, nincs mivel eltartani.

Az este meghozta a nap másik fénypontját. Talán nem csak én tartottam attól, hogy mi lesz holnap hazafelé, ha most jóllakunk sültszalonnával, hagymával, és eliszogatunk közben. De szinte hihetetlen módon az ételünk finom volt, a borunk könnyű, a kedvünk jó, a társaság - persze a háziakkal együtt - baráti, és reggel mindannyian kellemesen ébredtünk.

Negyedik nap.

Egy kicsit megingatott bennünket a reggeli napsütés, mert úgy tűnt, hogy a három napja tartó forróság felhők mögé bújt, de aztán jó kedvvel vágtunk neki az útnak hazafelé. Az útvonalunk Csíkszereda, Gyertgyószentmiklós, Szováta, Marosvásárhely, Torda, Kolozsvár, Nagyvárad volt. Sajnos az időjárás csak Tordáig volt kegyes hozzánk, mert utána akkora szél és eső kerekedett, hogy le kellett állnunk. A forgalom most kevésbé volt nehéz, de a rossz idő miatt későn és fáradtan érkeztünk haza. Sebaj, aki motorra ül, számoljon vele, hogy így jár.

A szállás, Boglárka panzió.

Tiszteletbeli kötelességem megemlíteni a már ismert Ági nénit és férjét Lajost, a házigazdáinkat, valamint a Boglárka panziót, ahol megszálltunk. Még sosem jártunk itt, és kissé féltünk az ismeretlentől, amikor elindultunk. De a csalódás kellemes volt. A félpanziós ellátás 4 500 Ft/fő, a szobák 2-3-4-5 ágyasok, fürdőszoba és wc a folyosón, szintenként kettő. Mindenütt rongyszőnyeg, így a cipőinket a bejáratnál levettük. Az ételek, akárcsak itthon, de nem maradt el az orda és a puliszka sem.