Nekivágtunk a Székelyföldnek, hogy felderítsünk néhány – csekély aszfalttartalmú és így a tömegturizmustól mentes – utat. Megérte hosszú hónapokon át böngészni a különböző kiadású és nagyítású térképeket és az internetet, mivel életünk talán legtartalmasabb motoros túráját sikerült összeállítani. Két helyen is átszeltük a Hargitát, bejártuk a vadregényes déli szegletet, a Vargyas-szurdokot és végül, de nem utolsósorban megnéztük a Világörökség két székelyföldi műemlékét: a gelencei és a székelyderzsi templomot. Túránk során hű társunk volt a Kecske (Yamaha XT 660 Z Ténéré, a túraENDURO) és a Piros Boci (BMW R 1200 GS, a TÚRAenduro).

Reggel verőfényes napsütésben indulok Debrecenből. A Békéscsbáról érkező CsLacc barátommal a szokásos belényesi Petrom kúton találkozom. Közben a gúnyhatáron elérem az elvonuló hidegfront szélét, később mélyen bele is motorozunk a frontba: A Bihar-hágó után változó erősséggel de folyamatosan esik az eső. Az óvatos haladás egyetlen említendő eseménye Tövis (Teius) alatt történt. Kitaláltuk ugyanis, hogy az előttünk bátran tárulkozó széles murvás úton elkerüljük a falut és rövidítünk pár kilométert. Csak addig, a jól látható házakig kell elmenni. Kövér gáz…aztán mozdonyfütty…a jól látható házakat a vasúti fővonal vágja el tőlünk. Átkelni persze sehol nem lehet a síneken. Van viszont egy balos kanyar, utána pedig a mély dagonya. CsLacc aggódva néz rám és felajánlja a visszafordulást. Na azt már nem…nekivágunk. Rezignáltan nézem, ahogy előttem a Kecske a blokkig süllyed a pocsolyába…hamarosan a boxer is megkapja a vízhűtést:) A tehervonat vezetője a mozdonyból fejcsóválva nézi a felmálházott motorral dagonyázó két őrültet. Mikor lenne aszfalt is…Szerencsére a pocsolyák alja szilárd, így megússzuk a kalandot. Akkor még nem sejtettük, hogy ezzel túl is vagyunk a többnapos túra legkomolyabb offroad élményén.

Mai célunk egy kis csavargás a Hargita északi vonulatában. A túrát Csíkmadarasról kezdjük. Első lépés a tájékozódás, meg is állítok egy székely bácsit. Megpróbálom szó szerint felidézni a beszélgetést:

• Fel lehet innen menni Ivóba?

• Hát mér’ ne lehétne, mikor van út?

(Hát, Bátyám, lenne pár tippem arra, hogy mér’ NE lehétne…)

• És merre kell menni?

• A falu végén jobbra, aztán balra, aztán igyenessen, aztán jobbra és esmént csak jobbra, át a hegyen, s megkapják…

Az utat több helybélitől is megkérdezzük, többek szerint „kicsi kocsival es” járható (na ennek nem szabad bedőlni, a Dacia ugyanis mindenütt elmegy). Szóval, a faluból igazi murvasztráda indul nyugat felé.

A kaszálókon álló víz és a megáradt patak nem túl bíztató jel, az utóbbi napokban rengeteg eső esett. Az erdőt elérve egy borvízforrást találunk, az ott „tankoló” család szerint a most vett borvíz „karácsonyig es” eláll. A forrás mellett álló, házilag átalakított UTB traktort feltétlenül le kell fotózni. Vesztünkre itt is megkérdezzük az utat, és homlokegyenest az ellenkezőjét mondják. A legközelebbi kereszteződésnél azonban helyesen döntünk: jobbra fordulunk. Feltűnik az utat szegélyező, méteresre is megnövő lapu. Az út elfogadható, csak a fakitermelő szakaszokon van némi sár.

A Fertő-hágót (1288 m) elérve a rét közepén egy rozsdás, alig olvasható táblát találtunk. Ivót magyarul, Zeteváralját (Subcetate) románul sikerül kibetűzni. Megvan a helyes irány, el is indulunk a helyenként nagy köves, de végig szilárd burkolatú úton. CsLacc előtt egy árny suhant el, Laci szerint vadmacska volt. Most döbbenek rá, hogy a vadállatok mekkora veszélyt jelenthetnek a hegyen cseppet sem zajmentesen átvonuló motorosokra. Medvével szerencsére nem találkoztunk. Találkoztunk viszont csobánkutyával (általában borjú méretű, keverék pásztorkutya), nem is eggyel, de erről majd később.

Ivóra beérve a hat évvel ezelőtti állapothoz képest feltűnő a sok új panzió és kulcsosház. Rengeteg beruházást uniós forrásból valósítanak meg: üdülőtelepeket építenek, utakat újítanak fel. Ivóból például tökéletes új aszfalt vezet ki Zeteváraljára. Itt megnézzük a víztározót, majd visszafordulunk Ivóra ebédelni. Kell is az energia, mert a Madarasi Menedékházig akarunk felmenni és az út a helyiek szerint is rossz.

Ez a szakasz mintegy 10 km hosszú. A nehézséget a hatalmas kövek és a helyenként nagy szintkülönbség jelenti. Azért nem kell nagyon rosszra gondolni, jött szembe VW Passat is :)

Tetszenek a célhoz közeledve egyre szélesebben vigyorgó fejet ábrázoló táblácskák…a menedékháznál már fülig ér a figura szája…és a mienk is :)

A helybéliek segítségével azonosítjuk a Hargita csúcsait: szemben van Hargitafürdő. A Madarasi-Hargita 1801 m magas csúcsáig egyórás gyalogtúra lenne, ezt Laci barátom törött lábujjal nem vállalja. Óvatosan kérdezzük a Szentegyházára vezető utat, mely a helyiek szerint tökéletes. Tényleg az, vadonatúj döngölt murva, a kanyarokban védőkorláttal. Minduntalan megállunk fotózni. Némi nehézséget csak a Szentegyházán átjutás jelent, nem is gondoltam, hogy ilyen nagy település és ennyire rosszak az útjai.

Mivel a túrát délután 4 órára be is fejeztük, legurulunk Csíkszeredába a nagyszüleimet meglátogatni. Hál’Istennek 86 és 82 évesen, házasságuk 62. évében is, a körülményekhez képest jól vannak. Este a szálláson jól bévacsorázunk, és tartunk egy kis medvevadászatot (legurítunk pár Ursus sört). A teljes sötétség már az ágyban talál minket.

Célunk a Székelyföld déli szegletének bejárása. A változatosság kedvéért ma a nap elején tartunk „rókonylátogatást”: Nagyapa kisebbik öccsének, Zolti bácsinak a hallókészülékéhez új illesztéket hoztam Csíkszentsimonba. Nekem mindig megdobogtatja a szívemet a dédszüleim családi háza, ez egyfajta ősi családi fészek. Meg is próbálom kikönyörögni, hogy a második reggelinkhez a régi nyári konyhába terítsenek, de annyira fontos vendégek vagyunk, hogy a szobában ültetnek le bennünket. Hiába magyarázzuk, hogy a motoron nincs hely, csak felpakolnak bennünket juhtúróval és csíki sörrel. A mentő ötlet később jön: Csíkkozmás hátárában egy bokor alatt elrejtjük a túrót és a sört. CsLacc egész nap siránkozik, hogy miért nem mentettük el a túró GPS koordinátáit :) Szerintem meg fogjuk találni.

Csíkkozmástól kellemes szerpentin vezet a Nyerges-tetőn (895 m) át Kézdivásárhelyre, meg is kezdjük a támadást a Tourance majrécsíkja ellen…Gelencéig meg sem állunk.

A gelencei XIII. századi, eredetileg román stílusú katolikus templom a Világörökség része. A templom híressége a Szent László legendát ábrázoló fali freskók. A történet lényege, hogy Szent László megszabadítja a magyar leányt az őt elrabló kun vitéz kezei közül, és amíg a király a kunnal viaskodik, a leány a király bárdjával levágja a kun lábfejét. Ugyanez a motívum látható Székelyderzsen is (lásd később). Egy másik freskó Krisztus szenvedésének történetét mutatja be. Icuka néni, a harangozó lelkesen meséli a templom történetét. Közben vaku nélkül, csinálok pár fotót stikába…fényképezni ugyanis tilos.

A haralyi murván át érkezünk Zabolára. A Mikes-kastély épp nem látogatható (az okot nem részletezte a tábla), szóval indulunk is Kovásznára.

Kovászna Orbaiszék (Háromszék egyik széke) központja. Mivel itt van az ország egyik legjelentősebb kardiológiai központja, a gyógyturizmusra már Ceausescu idején egész szállodaüzletág épült. Ennek két következménye van: egyrészt jelentős a román lakosság, másrészt igazi szocreál városképet sikerült kreálni az utóbbi 30-40 évben. Lefotózzuk a főtéren lévő, rácsos kalicka által elzárt Pokolsarat (ez egy iszapfürdőben feltörő gázkiömlés) és indulunk is Kommandóra.

A Kommandóra vezető út elég sáros, de jól járható. A fő nehézséget a farönköket szállító szembejövő teherautók jelentik. Helyenként az úton látjuk az egykori keskeny nyomtávú vasút sínjét meg pár halálraítélt vasúti kocsit is.

Kommandó a XVIII. században itt felállított székely határőrezredről (Grenzkommando) kapta a nevét. A mai lakosság alapvetően a faiparból él. Egy blokkház udvaráról előcsalogatom a 3 éves Karácsony Ernőt, akivel hamar összebarátkozok.

Csakhamar a szomszédos boltból megérkezik az édesanyja is és jól leszidja Ernőkét, mert idegenekkel állt szóba. Sajnos igaza van. A rövid séta alatt egy leromlott állapotú fűrésztelepet és a családi házak udvarán lévő csillagászati mennyiségű fa melléképületet sikerül lencsevégre kapni.

A Papolcra átvezető út kezdete koránt sem eseménytelen: a minket útba igazító bácsi elmondja, hogy ez első kanyarban lévő esztena rengeteg csobánkutyája szereti megtámadni az árra járókat. Összenézünk Lacival…ezen nem múlhat a túra...Dakar-tempóval húzunk el mellettük. A fenyőfák árnyékában hűsölő kutyák ügyet sem vetnek ránk. Mikor pár kilométer múlva a magaslaton megállunk ebédelni és kutyaugatást hallunk, rekordidő alatt húzunk el…pedig nem is láttuk a kutyát :)

Az út vége is tartogat némi meglepetést, itt még az ivóinál is nagyobbak a kövek és a szintkülönbség is. A Kecske azonban szökell, Piros Boci inkább óvatosan ballag lefelé. Papolcon igazi délutáni idill fogad bennünket: játszadozó gyerekek, a vegyesbolt lépcsőjén nevetgélő fiatalok, üldögélő bácsikák. Színmagyar falucska.

A kastélyokkal ma nincs szerencsénk. Zágonban nem sokkal előttünk zárt be a Mikes-Szentkereszty kúria. Zágon volt az 1940-ben visszacsatolt Észak-Erdély legdélebbi települése. A Zágonbárkány – Bodzaforduló felé vezető utat (13E) jelző táblán érdekes szöveget találunk: „Drum greu accessibil”, azaz nehezen járható út. Ilyen táblával Erdélyben még nem találkoztam! Egy szalmakalapos székely bácsi nem érti az aggodalmunkat, mikor a múltkor a motokrosszosok es elmentek rajta. „Maguknak meg sokkal nagyobb motruk van!” Hát épp ez a gond, Bátyám :)

Minden aggodalom alaptalannak bizonyul, ennél sokkal nehezebb szakaszokkal is megbirkóztunk már. Hipp-Hopp Zágonbárkányban vagyunk. Ez is és a szomszédos Bodzaforduló, valamint Bodzavám is erős román többségű település, legalábbis utcakép alapján. Magának a Bodza folyónak a fordulása (északról délkeletnek) nem annyira látványos, a főúttól végig több száz méterre van. Csak Bodzavámon sikerül lemotorozni a partra, innen azonban egy szekérnyi oláh cigány miatt távozunk idő előtt. Bár szerintem csak barátkozni akartak…

Prázsmáron és Sepsiszentgyörgyön át tartunk hazafelé. CsLacc megpróbál Szentsimon felé letérni a kamionok elől, én nem követem. ÉS A TÚRÓVAL MI LESZ, LACIKÁM? MEG A CSÍKI SÖRREL? Boldogan ássuk ki az avarból a még fel sem olvadt juhtúrót és a hidegen maradt söröket :)

Ha már északon sikerült, miért ne sikerülne délen is átmotorozni a Hargitán? Csíkszentkirálynál a Szentimrei Büdösfürdőt vesszük célba.

Tudjuk, hogy valahol jobbra kell eltérni. Az első kísérlet sikertelen: pár száz méter múlva két hatalmas csobánkutya néz farkasszemet velünk. Mire megfordulunk a szűk úton, már integet is a pásztor, hogy nyugodtan odamehetünk. Második megfordulás. A pásztor elmagyarázza az utat. Harmadik megfordulás. Szóval, a Büdösre vezető úton a rét végén kell jobbra fordulni. Innen egy rövid, de igen sötét erdőn átvezető úton haladunk. Én minduntalan nagy szőrös barna állatokat vizslatok a fák között, mackóval azonban szerencsére ma sem találkoztunk. Egy rönkszállító teherautó sofőrje elmondja, hogy végig csak egyenesen kell menni és 3 km múlva aszfalt lesz. Ezzel szemben kb. 23 méter múlva útelágazáshoz értünk. Itt a Tudós Ember rutinja segített: ha patakot keresünk, induljunk lefelé. Így is lett.

A Kormos patak kezdetben szűk völgye szép észrevétlenül vezet lefelé. Észrevétlenül váltja fel bükkös a fenyvest, aztán a völgy is szélesedik, megjelennek a kaszálók: Erdővidéken vagyunk. Az első település Erdőfüle. Már itt (és később Bardocon és Vargyason is) feltűnik, hogy rengeteg régi parasztház áll a falvakban, többségükben persze már nem laknak.

Vargyasra beérve a híres bútorfestő-fafaragó Sütő dinasztia kiállítását keressük fel. Sütő Gábort a kapura kiírt telefonszámon érem el. Míg megérkezik, megnézzük a szomszédos templomot, ahol számos szép festett emléktábla található a tulipánt, rózsát, szegfűt és gyöngyvirágot tartalmazó jellegzetes vargyasi virágcsokor-motívummal.

Sütőék évszázadok óta foglalkoznak bútorfestéssel és faragással. Utánpótlás bőven van, mivel az 58 éves Gábor mindhárom fia folytatja a mesterséget. A kiállítás igazi időutazás. Olyan kifejezésekkel ismerkedünk meg, mint szegelet-almárium (saroktéka), falitéka, pohászék, ládafia, drótostót. Hatalmas lelki élmény Sütő Gábort hallgatni, ahogy őszinte szeretettel beszél a mesterségéről: a festék alapanyagául szolgáló köveket titkos helyeken gyűjtik, márványlapon zúzzák porrá (ebből egy kétszáz éves példány a kiállításon is megtekinthető), majd a port túróenyvvel keverik. El is kezdem a két leányom kelengyéjét gyűjteni: mindketten kapnak egy kis festett fatükröt. Fotózni sajnos itt is tilos egy közelmúltbéli visszaélés miatt, de hosszas könyörgés és alkudozás után legalább a szobabelsőről készíthetek egy képet. Aki Vargyason jár, Sütőéket feltétlenül keresse meg!

A Vargyas-szoros a falu végétől 12 km-re van. A mezei részek jók, az erdei szakaszokon azonban vastagon áll a sár. Kb. 7 km után egy balra lévő esztenáról egy Degec községből származó kutya támadott meg minket: CsLacc krosszcsizmájának orra elől sikerült kitérnie, és meg felbőgettem Piros Bocit…végül elmenekült.

Az erdei úton egészen a szoros bejáratáig lehet menni. A Vargyas-szoros az azonos nevű patak 3 km hosszú szurdoka, a Székelyföld legjelentősebb karsztvidéke. Mintegy 124 feltárt barlangja közül legjelentősebb a Homoródalmási (Orbán Balázsról elnevezett) barlang. A barlang csak vezetővel látogatható, a bejárathoz a folyó két oldalán lévő turistaösvényen lehet feljutni (helyenként mászni), közben a folyó felett többször is függőhidakon kell átkelni. Engem nagyvonalakban a Révi-szorosra emlékeztet a kép, csak itt keskenyebb a patak és nincs vasútvonal. Visszafelé még egyszer megküzdhettem a Degecről származó kutyával.

A túra utolsó betervezett látnivalója Székelyderzsen a szintén a Világörökség részét képező erődtemplom. Helyenként kiváló új aszfalton, máskor murván haladunk át a Homoród mentén. CsLacc szerint igazi túraendurós paradicsom. Székelydályán megállunk a református templomnál, mely eredetileg – hasonlóan a székelyderzsihez – katolikusnak épült még a reformáció kora előtt. Az éppen felújítás alatt álló templom szentélyében csodaszép mennyezeti freskók láthatók.

A székelyderzsi unitárius templom külön élmény. Egy fali freskó itt is a Szent László-legendát mutatja be, az átellenes falon Mihály arkangyal látható a jó és a rossz küzdelmét jelképező mérleggel, valamint Saul megtérése a damaszkuszi úton. Számomra azonban az igazi élményt a közös gabona- és szalonnatárolás jelentette. A gabonát családi ládákban tárolják. Ezeknek épp akkora lábuk van, hogy egy felnőtt macska elférjen alatta. Erről jut eszmbe, Laci szerint a templom egere itt igen kövér lehet :) A szalonnát pedig az erőd falának egyik tornyában tartják, innen csak hetente egyszer szabad (pontosabban illik) hazavinni.

A templom előtt egy nénikével elegyedünk szóba. Tőle tudjuk meg, hogy 1940-ben épp a falu feletti dombon húzódott a határ: Székelyderzs Romániának maradt, mert a közelében vasútvonal van. Rengetegen menekültek át a szomszédos magyarországi falvakba. Ilyen az, amikor tollvonásokkal intézik el családok sorsát.

Este – újabb medvevadászat mellett - felszabadultan beszéljük meg az utóbbi napok élményeit.

A hazaút igazából eseménytelen volt, hiszen a – Laci szerint – gyökkettővel haladó teherautókból és az egynégyes kocsikat hajtó extrovertált vadbarmokból fel voltunk készülve. Az Aranyos völgyében kaptunk némi esőt, de az csak a port verte el. A Bihar-hágóról leereszkedve szinte mellbevágott bennünket az alföldi kánikula. A belényesi kutunknál búcsúztunk el, hogy utána mindketten szerencsésen hazaérjünk. Csodálatos öt nap volt. Majrécsík kaput. Laci azzal bíztatott, hogy továbbra is térképekkel járjak a trónra és a fürdőkádba egész télen, hogy jövőre újabb ötletekkel térhessünk vissza a Székelyföldre:)