A Keleti-Kárpátokban a Gyimesi medencébe Csíkszereda felöl vezet fel az út. Felkapaszkodunk a Gyimesi hágó meredek szerpentinjén és elérvén a tetejére muszáj megállni, mert gyönyörű látvány tárul elénk: 

 

 

 

Az utunk idáig nem volt éppen motoros álom, mivel gyakorlatilag egész úton vert bennünket az eső, ami mellé bónuszba kutya hideget is kaptunk. Azt hittem akkor, hogy ezt már nem is lehet fokozni, de pár nappal később hazautunk során rájöttem, hogy ezúttal is tévedtem :)

Odautunk útvonala a következő volt:
Debrecen - Margitta - Zilah - Kolozsvár - Szászrégen - Maroshévíz - Csíkszereda - Gyimes.

Margitta környékén befejezték a kátyuzást, tehát ezúttal nem volt gondunk. Zilahnál a szerpentint a vizes út, és a köd miatt annyira nem tudtuk kiélvezni. A Kolozsvár - Szászrégen szakasz a Mezőségen vezet át. Kellemesen kanyargós, dimbes-dombos táj, az elején kifejezetten jó minőségű aszfalttal, gyér forgalommal. Innen Csíkszeredáig a Maros völgyében haladunk, sűrün lakott vidéken, de gyönyörű tájon át. Szóval száraz időben tuti útvonal motorosoknak.

 

 

Szállásunk a Boglárka panzióban Gyimesközéploktól pár kilométerre egy oldal- völgyben Hidegségpatakán van. A fogadtatás és a cserépkályha hálistennek meleg:) Finom vacsora, meleg fürdő, na és ugye pálinka ... hajnalig beszélgetünk a világ és Magyarország sorsáról, melyet persze ezúttal sem tudunk megváltani, viszont az agysejtjeink rendesen pusztulnak és a gyomrunk már most bosszút forral ellenünk a holnapi napra:)

Szombaton reggel korán kelünk mert Majordokival szeretnénk találkozni, aki családjával Csíkszeredán vendégeskedik nagyszüleinél. Együtt akarunk felmenni Csíksomlyóra a nagy búcsúra, terveink szerint motorjainkat egyik ismerőse kertjébe parkolnánk le. Csíkszeredára megérkezve azonban rögtön látszik, hogy szinte esélytelen megtalálnunk a megadott címet ebben a hatalmas forgalomban. Csaba szemfülességének és egy helyi székely ember végtelen vendégszeretetének köszönhetően azonban pillanatok alatt biztos helyre tudjuk pakolni a motorokat és már indulhatunk is gyalogszerrel a kb 4km-re lévő nyeregbe, ahol az ünnepi misét tartják.

 

 

 

Rengeteg az ember, mégsem érzem, hogy viszolyognék a tömegtől. Senki sem türelmetlen, senki sem lökdősődik. Ha néha találkozik a pillantásom valakiével olyan érzés kerít a hatalmába, mintha valami közös titkunk lenne. Közös titkunk, amit csak mi tudunk, akik itt vagyunk. Itt vagyunk magyar zászlók erdelyében, magyar emeberek tömegében, magyar himnuszt énekelve a Kárpátok tövében, távol a hazánktól, mégis otthon.

Leírhatatlan!

A csíksomlyói búcsú a magyarság egyetemes találkozóhelyévé nőtte ki magát.

A rend kedvéért rommá ázva, átfázva érünk haza a panzióba. Ráadásul az eső egész éjjel folyamatosan esik. Már azon gondolkozom, miért nem hoztam magammal legalább egy könyvet másnapra.

 

Vasárnap korán reggel - csodák csodájára - szikrázó napsütésre ébredek. Fényképezőgéppel a nyakamban indulok neki a panzió fölött magasodó dombokra. A falu vége felé egy korosabb csángótól kérek útbaigazítást, merre menjek ahonnan a legszebb a kilátás a völgyre és a falura. Beszédbe elegyedünk, és percek alatt másik két helybéli is csatlakozik a diskurzushoz. Hamar megtudom, hogy egyikük volt a búcsúban, és a másik kettő hiába kereste, mégsem látta őt a tévében. Bezzeg egy szakállas banyát jó közelre hozott az operatőr :) Érdeklődöm affelől is, hogy vajon a falu egyetlen utcája, mely a panzióig aszfaltos csupán, és utána "makadám" - ahogy a térképem jelöli - merre vezethet tovább? Nagy örömömre azt mondják, hogy egészen a Gyilkos tóig el lehet rajta menni, és jól járható. Ezt később ki is próbáljuk.

Azt is megtudom tőlük, hogy a nem messze lévő Gyimesfelsőlokon ballagás lesz a Szent Erzsébet Katolikus Gimnáziumban -"Kicsengetés" ahogy ők mondják -, és ott sok szép csángó gyereket láthatok. Lassan összeáll a napi program :)

Nade fényképezni jöttem ... indulnék is tovább. Friss ismerősöm - akit Molnár Péternek hívnak - de tedd hozzá, hogy Cokán!, merthogy errefelé így ismernek, mondja - a saját portáján át maga vezet fel a hegyoldlara, és közben elmeséli családja történetét, és hogy mennyire sajnálja Magyarországot, amiért ilyen nagy bajban van most, és mennyivel jobb most náluk az élet, mint nálunk. Persze kapok egy kis botanikai továbbképzést is, virágokról, tobozból főzhető lekvárról, és mindeközben nem kapok levegőt az elém táruló látványtól. Ha tehetném itt tölteném az egész napot.

 

 

 

A hegyről lejövet még megmutatja kis istállóját, és két szép kis csikaját, akiket igen szerethet úgy nézem.

Hazasietek reggelizni. 

 

 

 

Reggeli után első utunk a nosztalgia vonat fogadására vezet Gyimesbükkbe. A Gyimesi völgy teljes hosszán 50 méterenként rendőrök állnak. Először azt hiszem a rendzavarások megelőzésre, vagy valamiféle erődemonstráció céljából vannak odaállítva, de miután a cél közeledtekor egyikük határozottan leint, és segítőkészen - ráadásul magyarul(!) - egy ösvényre irányít, mely az állomás közvetlen közelébe vezet, megváltozik róluk a véleményem. Zákány Imi barátunk szinte csapdát sejt:) Miért ilyen rendesek?

A Nohab befutását nagy tömeg várja, és megérkezésekor hatalmas az ováció.

Itt is zászlóerdő, magyar és székely himnusz. Torokszorító érzés, bár engem zavar a sok árpád sávos zászló. Nem is értem miért jobb az, mint a magyar trikolor.

 

 

 

 

A tömeg ezután felsétál az "ezeréves határhoz", de én inkább a "Kicsengetés" felé veszem az irányt.

Pont jókor érkezünk, mert éppen Berszán atya - az Árpádházi Szent Erzsébet Katolikus Gimnázium alapítója - tartja beszédét a végzősök felé. A végzős diákok az iskola elött ülnek háttérben a Kárpátok vonulatai, és az elmaradhatatlan nyírfaág.

 

 

 

 

 

 

Sokat azért itt sem időzünk, mert ki karjuk használni a csodálatos napsütést, és Vasival meg is beszéljük, hogy megpróbálunk átmenni azon a makadám úton a Gyilkos tóig, amit reggel Péter bátyámék ajánlottak.

Indulás elött betérünk a Panzióba, ahol CsLacc éppen búsan diót tör a háziakkal. Felvetésünkre, hogy jönne-e velünk egy szempillantás alatt beöltözik és csillogó szemmel áll az élre, már reggel betáplálta az eltévedőkészülékébe a kérdéses utat. Madarat lehet vele fogatni. Tegnap bejárta az Úz völgyét egyedül, ami szintén off-road volt. Ma meg ez ... Ajjaj szuper az élet a Ténéré -vel :)

A táj az út elejétől a végéig álom-gyönyörű. Az út valóban makadám, tehát gond nélkül járható (még a nagy esőzések ellenére is). El is jutunk a Gyilkos tóig, és visszafelé egy másik, de szintén makadám átkötő úton jövünk a Panzióig. Vacsira éppen befutunk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Házigazdáink - Ági és Lajos - leszervezték, hogy elmehetünk egy csángó-bálba a szomszédos kis faluba.

Az utolsó pillanatban úgy döntök, hogy nem a saját motorommal megyek, hanem felkérezkedek Tóni bácsi hatalmas GoldWingjére az utas-fotelbe. Nagyon kiráááááály!!! Ha nő lennék csak GoldWingos pasim lenne :)

 

A bál kezdetéig van egy kis időnk, így körbejárjuk a Skanzent, ahol a bál is lesz.

 

 

 

 

A bál nagyon hangulatos.

Megtudjuk, hogy a gyimesi csángó zenekar mindössze két főböl áll: egy hegedűsből, és egy kísérő "ütőgardon" -osból. Ezt a cselló formájára emlékeztető , egy darab fából teknőszerűen kivájt hangszert valójában ütős hangszerként használják.

Bemutatnak néhány táncot, majd megtáncolttaják a nézőket is.

 

 

 

 

 

 

Másnap újra esőre ébredünk. Korán kelünk, és 7.30-kor már indulunk is haza.

A hazaút még húzósabbra sikerül, mint az idevezető út. Még jobban esik, és szinte esélyt sem látunk arra, hogy valaha még száraz aszfalt kerül a gumik alá. A ruhám és a csizmám szerencsére kiváló, de a nyakamnál, és a kabát újjánál a kesztyű végénél elkezd beszivárogni a nedvesség. És csak esik, csak esik. Már éppen kezdek teljesen belebúsúlni a megváltoztathatatlanba, amikor lassan átalakul bennem az érzés: